A Líceum rövid története - a kezdetek

(Alpár Geyza, dr. Grüll Tibor)

 

     A középkor végi Magyarországon Sopron egyike volt annak a kilenc városnak, amely 1440 és 1514 között összesen több mint 100 tanulót küldött ki külföldi egyetemekre. Ennek is tulajdonítható, hogy hazánk mai területének városai közül a reformáció éppen Sopront érintette meg legelsõként, s ez az iskolai oktatásban is hamar éreztette hatását.
     A plébániai iskola 1553-ban végleg kikerült a városi plébánia, ezáltal a katolikus egyház gyámsága alól, s azt az evangélikusokból álló városi tanács vonta felügyelete alá, amely fõúri patrónusok nélkül, egymaga szervezte meg az új, protestáns szellemiségû iskolát, elsõsorban a városi magisztrátus, a lelkészek és tanítók utánpótlása céljából. Több adat is bizonyítja, hogy 1557-ben Hummel Kristóf polgármester támogatásával, annak telkén, a mai belváros szélén, az egykori „kövezeten” (am Pflaster) új, latin iskola épült megelõzve ezzel magának az evangélikus gyülekezetnek megalakulását is (1565). Az Evangélikus Líceum századok óta ezt az iskolát tekinti jogelõdjének. A városban emellett 1569 óta német, s az 1570-es évektõl kezdve magyar iskola is mûködött.
     Csaknem negyedszázados békés fejlõdés után az újjáéledõ ellenreformáció arra kényszerítette a Tanácsot, hogy váljék meg az evangélikus vallású iskolamesterektõl, akik csak az 1606-ban kötött bécsi békével térhettek vissza munkájukhoz. Ekkor új korszak is kezdõdött a soproni evangélikusság életében: a mindenkori városi tanács ugyanis mint presbitérium állt az egyházközség élén, s annak rendelkezésére bocsátotta az iskola fenntartásához szükséges eszközöket. A latin iskola fejlesztésében, majd gimnáziumi rangra emelésében elsõdleges szerepe volt doktor LACKNER Kristóf polgármesternek (1571-1631), aki arra törekedett, hogy akár távoli vidékek kiváló tanárait is megnyerje a város iskolaügye számára (tegyük hozzá: nem is kevés sikerrel). Az 1610-es években csaknem évente írt iskoladrámákat, amelyeket a gimnázium diákjai adtak elõ, többnyire a városháza termeiben. Mint felügyelõ, sûrûn látogatta az iskolát, és Leges scholasticae (Iskolai törvények) címen rendtartást adott ki számára. Ennek is köszönhetõ, hogy a XVII. század elsõ felében jelentõsen megnövekedett az iskola hallgatóinak létszáma.
     Nem sokkal LACKNER halála után, 1636-ban a jezsuiták alapítottak gimnáziumot a városban, s az ezt követõ két évtized e két oktatási intézmény rivalizálásának jegyében telt el. 1657-ben Wittnyédi Istvánnak, Zrínyi Miklós ügyvédjének javaslatára a város magyar gimnáziumot alapított a Hosszú soron, a mai iskolaépület helyén. Ennek elsõ rektora KÖVESDY Pál lett, aki tantervében kiemelten fontosnak tartotta a latin iskolával való együttmûködést és a magyar nyelv tanulását: „mivel ennek a gimnáziumnak célja a magyar nyelvvel összehangzó latinság, ezért a német nyelv teljesen számûzessék”. KÖVESDY nevét a halála után kiadott Elementa Linguae Hungaricae (A magyar nyelv elemei) címû, csaknem két évszázadon át használt mûvével írta be a magyar irodalom történetébe. A XVII. század 60-as éveiben tehát két virágzó evangélikus gimnáziuma volt Sopronnak.
     A Wesselényi-féle összeesküvés felszámolása és megbosszulása utáni „gyászévtizedben” (1671-81) az ellenreformáció csaknem minden joguktól megfosztotta az evangélikusokat. Iskoláikat is be kellett zárniuk. 1681-ig még protestáns házi nevelõket sem alkalmazhattak a városban, s a tilalom megszegõit börtön fenyegette. A tanítók és lelkipásztorok többsége is kénytelen volt külföldre menekülni.
     Az 1681-es soproni országgyûlés megszüntette e kényszerû állapotot, s a prédikátorok és tanítók visszatérhettek Sopronba. Az evangélikusok 1682. július 9-én újra megnyithatták az iskola kapuit, mégpedig az addigi magyar gimnázium épületében. Ettõl kezdve azonban egészen 1853-ig az oktatás fenntartása és felügyelete többé nem a Tanácsot, hanem a soproni egyházközséget illette meg. A XVIII. század folyamán készült tantervek bizonyítják, hogy a felsõbb osztályokban egyre nagyobb teret kaptak a bölcsészeti és theológiai tanulmányok, s a latin mint fõ tannyelv mellett szerepelt a magyar és a német is. Sok kiváló természettudós is tanított ebben az idõben a Líceum falai között, például FRIDELIUS János rektor (1682-1712), akit hazánk elsõ antropológusaként tart számon a kutatás, valamint DECCARD János Kristóf rektor (1712-1740), aki egyike volt a legelsõ magyar botanikusoknak.