Manningerek a Líceumban
A Líceum könyvtárosa, dr. Szála Erzsébet a soproni Manninger család nagyjairól tartott előadást.

 

Családban maradt? – tudósdinasztiák öröksége címmel tartottak konferenciát – még a járvány kitörése előtt - a Magyar Tudós Tárlat szervezésében a fővárosban. A rendezvényen a Líceum könyvtárosa, dr. Szála Erzsébet a soproni Manninger család nagyjairól tartott előadást. Előadásának rövidített változatát adjuk közre. Érdemes elolvasni, már csak azért is, milyen nagy tudású emberek indultak a Líceumból…!

 

A soproni evangélikus líceum tanulóifjúsága a 19-20. század fordulóján kitűnő tanárok által képzett tehetséges diákok sorát adta a magyar tudománynak. A protestáns etika alapján élő német-magyar ajkú soproni polgárság körében az elsőszülött fiú vitte tovább a családi ipart, a második fiú általában másik szakmát választott. A 19-20. század fordulóján viszont egyre inkább értelmiségi pályára küldték fiaikat a soproni iparosok.

A Manninger család fiai is a Líceumban végezték tanulmányaikat. Az 1905/06-os tanévben például öt Manninger fiú járt az iskola különböző évfolyamaira.

A Líceum akkori életére jellemző, s annak színvonalát is mutatja, hogy itt jött létre 1790-ben az ország első diák önképző köre, a Soproni Magyar Társaság. A líceumi  Zenetársaság 1869-ben alakult meg.  Ezek a társaságok pályamunkáikkal, tevékenységükkel az ifjúság szellemi és művészi kiteljesedését szolgálták.

A Manninger fiúk közül többen, különösen Gusztáv Adolf, Vilmos és Rezső, állandó szereplői és tisztségviselői voltak e társaságoknak. Gusztáv Adolf például hegedűsként és zongoristakánt szerepelt számos hangversenyen, míg Rezső ellátta a könyvtárosi teendőket is a zenekörben. Az iskola számos alapítványa és ösztöndíja a tehetséges tanulók érdekeit szolgálták századokon át. A Manninger fiúk közül például Rezső egyrészt tandíjmentes volt tanulmányainak egész ideje alatt, másrész ösztöndíjakban is részesült. 

 

Az egykoron a városba betelepülő Manninger György patkolókovács dédunokája volt Manninger Mihály, szintén patkolókovács, aki 1762-ben szerzett polgárjogot Sopron városában. Manninger Mihály testvére, János György a sokgenerációs szappanfőző család megalapítója lesz, míg Mihály kilenc gyermeke közül a két fiú orvos, illetve agronómus, növénynemesítő tudós generáció megalapítói lettek.

A gyermekek sorában a hetedik, GUSZTÁV ADOLF (1842– 1917) szemorvos volt és megyei fizikus. Schneller Vilmos kőszegi lelkész leányát, Irmát vette feleségül, aki fiatalon, 37 éves korában elhunyt. Házasságukból négy gyermek született: két fiú és két leány. A két fiú közül az idősebb, VILMOS ADOLF orvos lett, a testvére, GUSZTÁV ADOLF agronómus.

 

      MANNINGER VILMOS (Sopron, 1876. szeptember 30. – Sopron, 1945. május 2.) iskoláit a soproni evangélikus Líceumban végezte. 1898-ban avatták orvosdoktorrá a pesti egyetemen. 1902 és 1906 között Bécsben és Berlinben gyakornokoskodott, majd Pesten a János Kórház orvosa volt. 1908-ban nevezték ki a Margit Kórház főorvosának, 1914-től 1936-ig pedig a János Kórház sebész főorvosa volt. Az I. világháború idején több mint 1200 fős hadikórházat működtetett. 1926-tól  az Eötvös Lóránd Rádium és Röntgen Intézet főorvosa és a rákkutató bizottság főtitkára. 1936-ban a belügyminisztérium kórházügyi előadója lett. Magántanári címét 1907-ben szerezte meg, s 1926-ban rendkívüli egyetemi magántanári címet kapott. Szerkesztője volt a „Magyar Sebésztársaság munkálatai” című kiadványnak. Manninger Vilmos a rák elleni küzdelem elindítója, első szervezője volt, áldozatos szervező munkájának eredményeként új intézet született 1926-ban, az  Eötvös Lóránd Rádium és Röntgen Intézet. Az intézet különféle orvosi, fizikai osztályokkal, laboratóriumokkal és az akkor legkorszerűbb készülékekkel rendelkezett. Mindössze száz ágyas volt ez az intézet, de rendelkezett rádiumágyúval, több száz rádiumtűvel, rádium tubussal is. Orvosait, munkatársait Berlinbe küldte továbbképzésre, hogy orvosi radiológiát, sugárvédelmet, dozimetriát tanuljanak, és szakmai gyakorlatot szerezzenek. Ő volt a Magyar Sebész Társaság megalapítója is. 

 

      Manninger Vilmos széles látókörű, nagy szakmai tudással bíró, a művészetekért és a természetért rajongó, azokhoz értő, s ugyanakkor szociálisan is igen érzékeny ember volt.

Kitűnően festett és szobrokat is készített. A zenében volt a leginkább jártas. Már gimnazista korában sokszor szerepelt zenei ünnepélyeken. Medikus korában a Zeneakadémiát is látogatta, ahol Szendi Árpád tanítványa volt. Dohnányi Ernővel gyakran játszottak négykezest. Otthonában állandó volt a házi kamarazenélés. Ő szervezte meg Budapesten a húszas években az Orvosi Kamarazenekart, amelyben brácsán játszott, noha egyaránt jól muzsikált hegedűn és zongorán is.

     Gyermekkorának nyarait a család Sopron határában, a Brennberg felé vezető út mentén lévő - akkor még – malomként működő házban töltötte. Az erdős, virágos növényekben gazdag táj szeretete személyiségének meghatározó eleme lett. Budapesti lakásának kertjében is állandóan kertészkedett. Tenyésztett, gyönyörű virágaival kiállításokon vett részt. Virágaival 1930-ban aranyérmet is szerzett. A Virágos Budapest és a Virágos Magyarország mozgalom elindítója, elnöke volt.

      Kiválóan képzett orvos, sebész volt, akit betegei szerettek és ragaszkodtak hozzá. Emberszeretete, szociális elkötelezettsége a szegények iránti együttérzésben és felelősségérzetben nyilvánult meg. Honoráriumot nem fogadott el. Édesapja halála után, 1917-ben  brennbergi nyaralójukat, telekkel és a gazdasági épületekkel együtt, Sopron városának adományozta azzal a céllal, hogy ott „fejletlen, a tüdőgümőkórra  hajlamos 6-14 éves gyermekek nevelésére és elhelyezésére erdei iskolát létesítsenek. (Az épület ma is gyermekintézmény, a Doborjáni-iskolához tartozik.)

      Emlékét utca őrzi Sopronban.

 

      MANNINGER GUSZTÁV ADOLF (Sopron, 1880. január 11. – Debrecen, 1954. szeptember 15.), Vilmos öccse, mezőgazdász, egyetemi tanár, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa.

A soproni evangélikus gimnázium elvégzése után a magyaróvári gazdasági akadémiára ment, majd gazdasági gyakornokként, illetve segédtisztként dolgozott az Alföld és a Dunántúl gazdaságaiban. 1909 és 1917 között Rácbólyon (Baranya megye) Lippe herceg dárdai  uradalmában volt gazdatiszt. A növénytermesztés, azon belül a talajművelés kérdéseinek megoldása és új módszerek kidolgozása már ekkor foglalkoztatta. Híre már ekkor túljutott a gazdaság határain, s amikor az első világháború idején behívták katonának, Isztriában egy 23 ezer hektáros front mögötti gazdaság vezetésével bízták meg. Hazatérése után egy rövid ideig még régi munkahelyén dolgozott, majd 1918-tól a Montenuovo birtokok (Németbóly és Füged) jószágkormányzója.

     A leromlott állapotban lévő gazdaságot nehéz körülmények közepette helyreállította és gyors ütemben fejlesztette a tehenészetet is. Kiállításokon gyakran szerzett érmeket tenyésztett bikáival. A jól takarmányozott tehenek tejtermelésére Bólyban sajtgyárat alapított.

Első országos jelentőségű eredménye a gabonatermesztésben, a búzatermesztésben mutatkozott. 1928-ban állította először kísérletbe a bánkúti búzafajtákat. Kísérleteit az 1931-es rozsdakár igazolta, ennek következtében ugyanis az évi, igen jónak ígérkező termés teljesen elpusztult, kivéve a bánkúti búzafajtákat, amelyek ellenálltak a betegségnek.

Kitartó munkájának eredményeként a magyar búza minősége ismét fogalommá vált nemcsak idehaza, hanem külföldön is.

     1945-től a Földművelésügyi Minisztérium növénytermesztési főosztályának szakértője.

1947-ben egyetemi tanár lett, s a debreceni Talajkísérleti Intézet igazgatója.

     Hivatástudata és szociális érzéke népszerűvé tette munkásai között. Irodájának ajtaja mindig nyitva állt a gazdák számára, s a tanácsért hozzá fordulóknak szívesen segített.  A korszerű gazdálkodásra vonatkozó ismeretterjesztő előadásokat számos helyen, sok alkalommal tartott. Dolgozóinak munka- és szálláskörülményeit, ellátásukat rendszeresen ellenőrizte. Még a summások ételét is megkóstolta, s bármiben kifogást talált, azonnal orvosolta a hiányt.

 

      Fia, aki apja nevét vitte tovább MANNINGER  GUSZTÁV ADOLF (Rácbóly, 1910. május 6. –  Bp. 1982. december 10.), entomológus, egyetemi tanár, ugyancsak a mezőgazdasági tudományok felé fordult. Édesapja és édesanyja hatására, aki az óvári neves Cserháti professzor leánya volt, egyetemi tanulmányait a budapesti József Nádor Műszaki és Közgazdaságtudományi Egyetemen kezdte meg 1929-ben.

         1933-ban megszerezte okleveles mezőgazda diplomáját is, majd ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetemen zoológiai tárgyakat hallgatott. Dolgozott a soproni, a göttingeni egyetemen, a debreceni Gazdasági Akadémián, majd a székesfehérvári Középfokú Gazdasági Iskolában, illetve a keszthelyi Gazdasági Akadémián. 1950-ben a gödöllői Növényvédelmi Állattani Tanszék vezetőjévé nevezték ki.

         1952-ben szerezte meg a mezőgazdasági tudományok kandidátusa fokozatot. 1957-ben a Növényvédelmi Kutatóintézet Állattani osztályára helyezték, majd 1969-ben visszatért a keszthelyi Agrártudományi Főiskolára. 1972-ben védte meg akadémiai doktori értekezését.  

Egyetemi tanárként, nyugdíjba vonulásáig, 1976. december 31-ig a keszthelyi akadémián  dolgozott.

     Manninger Gusztáv Adolf fél évszázados tevékenységét több tudományos és állami kitüntetéssel ismerték. Tudományos munkássága gazdag irodalmi és színvonalas oktatói tevékenységet mutat. Számos könyvet, illetve könyvrészletet, valamint 279 cikket, tanulmányt írt.

 

    A család egy másik jeles tagja MANNINGER REZSŐ (Sopron, 1890. július 7. – Bp. 1970. február 4.)  állatorvos, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kossuth-díjas tudós volt. Ő is a soproni evangélikus gimnáziumot végezte az 1900-1908 években. Tanulmányi eredménye jeles volt, csak testgyakorlásból volt elégséges… 1908-ban színjeles eredménnyel érettségizett. V-VIII osztályosként részt vett a líceumi Magyar Társaság munkájában is, például görögből való műfordításáért pályázata aranyérmet nyert.

A soproni evangélikus gimnázium elvégzése után tanulmányait 1908-tól az Állatorvosi Főiskolán folytatta, ahol 1912-ben szerezte meg oklevelét. Doktorátusát 1914-ben tette le.

Tanulmányai ideje alatt már dolgozott Hutyra Ferenc járványtani intézetében. 1916-ban tanársegéd, 1917-ben adjunktus, 1918-ban az immunitástan magántanára lett. 1927-től a járványtan nyilvános rendes tanára és a járványtan tanszék vezetője volt egészen 1963-ig, nyugdíjazásáig.

     1927-ben a Magyar Tudományos Akadémia a levelező tagjai sorába választotta.

1927-ben megbízást kapott az akkor létesített Országos Állategészségügyi Intézet igazgatói teendőinek ellátására. 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. 1940-41-ben a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának dékánja, 1947-48-ban az Agrártudományi Egyetem rektora volt.

 

A Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatalban Magyarország állandó képviselője volt 1933-tól 1963-ig. 1953-tól 1956-ig az MTA Agrártudományok Osztályának elnöke, majd 1960-tól 1967-ig az MTA alelnöke volt. Számos tudományos társaság és egyesület munkájában vett részt. Tagja volt az Országos Állategészségügyi Tanácsnak, az Állatorvosi Tisztivizsga  Bizottságnak, a Magyar Országos Állatorvos Egyesület választmányának, alelnöke a Magyar Hygiénikusok Társaságának, tagja a Közegészségügyi Egyesület választmányának, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései igazgatóválasztmányának, és a Természettudományi Társulatnak. Tagja majd elnöke volt a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak (1955-67), a Magyar Állatorvosok Társaságának (1961-67), tiszteletbeli tagja az Állatorvosok Világszövetségének (1959).  Több egyetem tiszteletbeli doktorává választotta (Lipcse, Bécs, Tesszaloniki). Munkásságát 1950-ben és 1961-ben Kossuth-díjjal ismerték el.

     

     

 MANNINGER ISTVÁN (Bóly, 1920. március 14. – Martonvásár, 1990. november 23.)

                        

Kiváló növénynemesítő, országos hírű mezőgazdasági szakember volt. A Baranya megyei Bólyban született. A tudós Manninger családból az agronómus Manninger Gusztáv Adolf  fia, az entomológus Gusztáv Adolf testvére volt Manninger István növénynemesítő, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa. A fiatal István érdeklődését apja és a család légköre határozta meg. Középiskolai tanulmányait a pécsi Nagy Lajos cisztercita gimnáziumban végezte. Itt tanította őt Horváth Adolf Olivér, a kiváló botanikatanár, aki érdeklődését és ismereteit meghatározó módon fejlesztette. Egyetemi tanulmányait a Műegyetem Mezőgazdasági Karán folytatta, ahol 1942 októberében szerzett diplomát.

 

Ifjúkorában, egyetemi évei alatt a Budapesten, az Üllői u. 24. alatt működő Luther otthon diákja volt.

 

Tudományos tevékenységét örökléstani kísérletekkel kezdte a  Budapesti Genetikai Intézetben. A len örökléstani kísérletei mellett a fűszerpaprika nemesítésének  tudományos kérdései is foglalkoztatták. 1942 októberétől a budapesti Genetikai Intézetben örökléstannal és mikrotechnikával foglalkozott, majd 1943-tól a len örökléstani kísérleteit folytatta.

 

1944-ben besorozták katonának. 1945. április 29-én hadifogságba esett, ahonnan 1946. május 10-én térhetett haza. Hazatérése után folytatta kísérleteit az őszi és tavaszi rostlen nemesítése, valamint a silókukorica nemesítése tárgyában. 1948-ban kísérleti adjunktusnak nevezték ki.

Ő vezette az M siló és a Monte borsók fajtafenntartó nemesítését.

 

1950-től a martonvásári kutató intézetbe helyezték, ahol továbbra is a len nemesítésének kérdéseivel, ezen belül az őszi len nemesítésének lehetőségeivel foglalkozott. 1955-ben előállította az IB-413-as len fajtát, amely egészen 1960-ig köztermesztésben volt.

Miután a len nemesítését az intézetben megszüntették, a kukorica rezisztencia nemesítésének problémakörével kezdett foglalkozni. Több martonvásári hibridkukorica társnemesítőjeként ismert. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Növénynemesítési Bizottságának, majd hosszú ideig titkára is. Élénk szakirodalmi működést fejtett ki. Csaknem ötven publikációja jelent meg magyar, német és angol nyelveken. Két ízben is átdolgozta, illetve sajtó alá rendezte édesapjának „A talaj sekély művelése” című kötetét.

Manninger István nem laborjába zárkózott tudós volt, hanem részt vett az intézet és a település, Martonvásár társadalmi életében is. Évekig elnöke volt a kutatóintézet klubjának, s elkötelezett híve volt a martonvásári Brunszvik park növényvilágának, hagyományának ápolásában is. Szívesen mutatta a látogatóknak az országban mindössze három helyen előforduló széleslevelű harangvirág példányait, látványát. Szívélyes viszony fűzte az emberekhez, kutatótársaihoz, barátaihoz, akik szerint Manninger István nyugodt, elegáns, rendkívül intelligens ember volt. Csakúgy, mint e nagyhírű család többi tagja.

 

 

 

 


Képek

Nagy Márta


Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium és Kollégium
Evangelisches Dániel Berzsenyi (Lyzeum) Gymnasium und Internat
H-9401 Sopron, Széchenyi tér 11. Pf.: 77
Telefon: (00 36) 99/512-430 , Fax: (00 36) 99/512-444