Csatkai Endre

Iskolánk híres diákja: a  tudós dr. Csatkai Endre

Dr. Csatkai Endre művészettörténész, Kossuth-díjas szakíró, zenetörténész, helytörténész, a Soproni Szemle szerkesztője és 1947-től 1963-ig a Soproni Múzeum igazgatója volt.

A magyar és a burgenlandi múzeumügy úttörője, Csatkai Endre 1896. augusztus 13-án született az akkor szinte teljesen horvát nemzetiségű faluban, Darufalván (ma Drassburg, Burgenland). Édesapja, dr. Csatkai Ignác, e településnek volt a körzeti orvosa, édesanyját Fischer Josefine-nak hívták. A família eredeti csaláneve Krausz volt, őseik Veszprém megyében élő németek, illetve zsidók voltak.

Csatkai (Krausz) Ignác, az apa, 1888-ban magyarosította a család nevét Csatkaira. A gyermekek, Jenő, József és a legifjabb, Endre egy multikulturális, háromnyelvű környezetben, Darufalván nőttek fel, ami alapjaiban meghatározta későbbi munkájukat és kutatásaikat.  Amikor a család Sopronba költözött, a Mátyás király utca 30. szám alatti házba, az orvos apát csak „a szegények orvosa”-ként emlegették. A fiatal Endre és bátyja, József, is itt folytatták iskoláikat a soproni evangélikus Líceumban.

Mindketten tevékenyen részt vettek a Líceum diákéletében. Csatkai Endre az 1912-14-es tanévekben tagja a Magyar Társaság 12. bizottságának, valamint József testvérével együtt tagjai voltak az Ének- és Zenekörnek is. Endre fellépett a Magyar Társaság örömünnepén is 1914. június 7-én, ahol Allaga Géza „Magyar cimbalomkoncert” című darabját adta elő.

Csatkai Endre 1914-ben érettségizett jeles eredménnyel, majd Németországba utazott: főleg Münchent és Nürnberget ismerte meg. A világháború kitörésekor hazatért, és megkezdte művészettörténeti tanulmányait a budapesti egyetemen. A művészettörténet szakról azonban Pasteiner professzor eltanácsolta, így a magyar-német szakot választotta. Tanulmányait  1915-ben súlyos tüdőbetegsége miatt meg kellett szakítania.  Hosszú szanatóriumi tartózkodása alatt nyelveket tanult, olvasott és fordított.

Betegségének idején 1917. szeptember 11-én jelent meg első írása a Sopronvármegye hasábjain „Pár szó Sopron szépségeiről” címmel. Hosszú betegsége miatt csak a háború végén, 1918-ban került vissza az egyetemre, de tanulmányai ismét kényszerűen félbeszakadtak a Tanácsköztársaság eseményei miatt.

1920-ban folytatta tovább művészettörténeti és zenetörténeti tanulmányait, de most a bécsi egyetemen, mert ekkor a pesti egyetemen már érvényben volt a zsidó hallgatók létszámát korlátozó „numerus clausus”. A bécsi egyetemen művészettörténeti és történelmi előadásokat hallgatott, járta a múzeumokat és színháztörténettel is foglalkozott. Esténként egy kis kávéházban zongorázott vacsoráért.

Négy szemesztert követően visszatért a pesti egyetemre és itt doktorált 1925-ben. Disszertációja „Kazinczy és a képzőművészetek” címet viselte.

Tanulmányi ideje alatt több tanulmányt is megjelentetett, többnyire nyugat-magyarországi vonatkozású művészettörténeti témákban. Ezek eredményeként került kapcsolatba a Kismartonban élő gazdag zsidó borkereskedővel, Wolf Sándorral, akinek széleskörű és jelentős művészeti gyűjteménye volt a judaika és a népművészet tárgykörében. Wolf, aki maga is kutatta a kismartoni zsidó közösség történetét és kultúráját, kutatásának eredményeit saját költségén kiadott munkáiban tette közzé.

Tervbe vette gyűjteményének további feldolgozását is, és ezért 1926-ban alkalmazta a fiatal tudóst, Csatkai Endrét. Megbízta őt művészeti gyűjteményének feldolgozásával és katalogizálásával. A frissen doktorált Csatkai ugyanis nem talált állást 1925-ben, elsősorban  tüdőbetegsége miatt. Wolf Sándor küldte őt Itáliába megerősödni, és amikor gyógyultan visszatért, Kismartonba (Eisenstadtba) hívta őt 1926 augusztusában.

Ettől kezdve Csatkai évente több hónapot töltött Kismartonban, ahol Fajt Marianna házában - egy szintén komoly művészeti gyűjteménnyel rendelkező hölgy otthonában - lakott. Munkahelye a Wolfs Múzeum volt.
1938 márciusában, a náci hatalomátvételt követően azonb an megszakadt ez a gyümölcsöző munkakapcsolat. Hogy mint zsidó a lehetséges letartóztatás elől meneküljön, Csatkai elhagyta Burgenlandot és – minthogy magyar állampolgár is volt – visszatért Sopronba, amely ettől kezdődően véglegesen otthonává vált.

Csatkai Endre a két világháború közti időszakban „szabadúszó” volt, mert a kismartoni Wolf-féle megbízáson kívül elsősorban magántanítványokból, publikációk honoráriumaiból tartotta fenn magát. Így, szabadúszóként az első volt, aki Sopron és az egész  megye műemlékeit bejárta, összegyűjtötte a műemlékek helyi és levéltári adatait,  és saját költségén  kiadta a vármegye műemlékeinek topográfiáját.

Életének nagy megpróbáltatását jelentették a zsidóüldözések, neki is munkaszolgálatba kellett vonulnia. Szakmaszeretetére, emberi nagyságára jellemző, hogy ezt megelőzően könyveit, jegyzeteit a városi levéltárban biztonságba helyezte. Nyilván bízott abban, hogy lesz még módja használni azokat. S valóban, számos tábort megjárva kedves városa mellett, Kópházán szabadult fel – félholtan. Ismét csak emberi nagyságára vall, hogy a munkatáborból való szabadulása után azonnal megkezdte, illetve folytatta a tudományos munkát.
1950  júliusában dr. Csatkai Endrét bízták meg - az akkor még romos - soproni múzeum igazgatásával. Életében e megbízással új korszak kezdődött: biztos állást, hivatali lakást, kutatási lehetőségeket kapott. Igazgatása alatt a múzeum tevékenysége kibővült, fellendült. Az állandó kiállítás mellett évente több külön kiállítást és időszaki tárlatot  is rendezett. A kisebb kiállítások mind tudományos feldolgozásának eredményeként születtek meg. 1963-ig, nyugalomba vonulásáig 81 kiállítást rendezett.  A múzeumi munka mellett sok előadást is tartott iskoláknak, ipari  tanulóknak, üzemi munkásoknak. Igazi népművelő volt.

Miután 1949-ben magántanári minősítést szerzett a szegedi egyetemen, beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottságába (1951).  1951-ben megkapta „az ország első múzeológusa” címet. 1952-ben a művészettudományok kandidátusa lett. Munkásságának csúcsaként Dercsényi Dezsővel együtt szerkesztette,  és az Akadémiai Kiadónál kiadta 1953-ban a „Sopron és környéke műemlékei” című topográfiáját. A két szerző ezért az akkori legnagyobb elismerést, a Kossuth-díjat kapta.

Jórészt az is neki köszönhető, hogy a Soproni Szemle – a háborús éveket követően -  újjászületett 1955-ben. Munkatársi gárdát toborzott, és elvégezte a szerkesztés munkáját is. Nevelte a fiatal kutató nemzedéket, és ő maga is nagyon termékenyen publikált.

Szakmai és emberi kapcsolatai rendkívül kiterjedtek voltak. Könyvtári és levéltári kutatási adatokkal szívesen segítette fiatal tanítványai munkáját. Sokakat évekig tanítgatott, felkészítette őket az egyetemi tanulmányokra. Többeket anyagilag is támogatott tanulmányaik befejezéséig. A kulturális élet számos kiváló tagjával rendszeres levelezésben állt.

A politikai életben nem vett részt. Közéletben való aktív részvételét pedig erősen gátolta, hogy munkaszolgálatának idején lábai elfagytak, s ez járását egész életében nehézkessé tette, valamint hallása is erősen megromlott. (Hallókészüléket kellett viselnie.)

A múzeum működésének jelentős bővülése, az ezzel együtt járó gazdasági és adminisztrációs, szervezési munkák sokasodása a gyenge egészségű tudóst, Csatkai Endrét 1963-ban, 64 éves korában nyugalomba vonulásra késztette. Kapcsolatát azonban nem szakította meg, hetente bejárt, dolgozószobájában folytatta kutatásait. Idejét publikációs tevékenységének és a Soproni Szemlének szentelte. Felújította ausztriai kapcsolatait is. Rendszeresen publikált szaklapokban és tartott előadásokat a bécsi rádióban. A múzeumügy területén kifejtett munkásságáért – a múzeum fennállásának 100 éves jubileuma alkalmából – a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki 1967-ben, művészettörténeti munkásságát pedig a szakma Ipolyi Arnold Emlékéremmel ismerte el.

Jellemző munkabírására, hogy az utolsó esztendőben, 1970-ben, amikor elragadta őt a hirtelen halál, a Soproni Szemle hasábjain egy nagyobb tanulmánya, négy kisebb terjedelmű írása, valamint egy megemlékezése jelent meg.