Hittel és reménységgel

A „Líceumot” mindenki úgy ismeri, mint az evangélikus kultúra és tradíció nyugat-magyarországi sarokkövét. Intézményünk az ország legrégebbi evangélikus iskolája, az alapító okiratok szerint 1557-es létesítésével megelőzte a Soproni Evangélikus Gyülekezet hivatalos megalakulását. Azonban ez nem valamiféle véletlen, amely bármilyen kérkedésre adhatna okot. Az evangélikus alapítók ugyanis felismerték azt az alapvető sajátosságot, hogy a keresztény élet az elhívás után a tanítványi életből bontakozik ki. Ez a tanítványi életforma pedig rendelkezik bizonyos szabályszerűségekkel, amelyek évszázadok óta változatlanul fontosak a soproni evangélikusok és az iskola fenntartói számára.

Először is, hogy van honnan tanulnunk. Van Forrás, ahonnan az életünket a saját gyönyörűségünkön túl a világ számára is hasznossá tehetjük, sőt mi, keresztények még azt is valljuk és hisszük, hogy a világ folytonos teremtésében nekünk is helyünk és szerepünk van.

Azután azt, hogy szükséges tanulnunk. Hogy az ember egyrészt „homo ardearsurus” vagyis kíváncsi lény, másrészt pedig „homo palitor”, lelki-szellemi csavargó, aki rászorul arra, hogy irányt mutassanak neki.

Azután hogy a tanítványi útra való lépés bátorságot kíván. Elindulni egy úton, amelyben én magam nem csak „olcsó néző” hanem aktív résztvevő vagyok, mindig energiabefektetéssel jár, és azzal, hogy merem a saját határaimat feszegetni.

Azután azt is jelenti, hogy közösségben vagyunk egymással. A tanítványi lét mindig azt is jelenti, hogy egymást építeni, és egymásból épülni tudunk. Hogy elfogadó szeretettel és nyitottsággal tudunk fordulni egymás felé.

Azután, hogy diáknak lenni jó. Hogy a bennünk lévő hiányosságok, oktalanságoknak van elfedezője, akire bátran támaszkodhatunk, és ha még ezen felül alázattal is tudunk tekinteni saját hiányosságainkra, akkor ez az alázat segíteni fog bennünket arra, hogy fejlődni akarjunk és tudjunk.

Végül pedig, hogy ennek a tanítványságnak van egy végkifejlete, amely során helyt tudunk állni a világban, a felnőtt életet nem valamiféle kínos teherként fogva fel, hanem boldog, felelősségteljes, kiteljesedett életet élve, sőt ezen a földi élet szabályszerűségein felülemelkedve is tudni szeretni, remélni és hinni.

A Líceumban igyekszünk úgy építeni a köreinket, hogy ezek a magasztos gondolatok ne maradjanak a papíron, hanem az élő közösségben váljanak valóra. Ehhez az építkezéshez a diákoktól nem kötelezvényekkel várjuk a hozzájárulást, hanem azt kérjük és arra hívjuk, hogy lépjen a tanítványi útra, nyitottsággal, bátorsággal párosuló alázattal, közösségi akarattal, szeretettel és bizalommal forduljanak egymás, az iskola és a hit felé.