114 licistából vált ma öregdiák

Bozsvári Bendegúz (10.C) vállalta az idei ballagáson a műsorvezető szerepét, és kiválóan teljesítette is feladatát. Bevezetőjében megidézte Csaba József egykori líceumi tanárt, elszavalva A Deákkúti forrás meséje című versét.

A Himnusz eléneklése után Kocsis Adél (10.B) tolmácsolásában hangzott el Reményik Sándor Csendes csodák című költeménye, majd Boros Luca (11.A) búcsúzott a 11. évfolyam nevében a ballagó diákoktól.

- A Líceumban töltött éveitek során lehetőségetek volt megismerni a világot, megismerni önmagatokat. Biztosan mindegyikőtök emlékszik arra, milyen félelmetesnek tűnt először belépni az iskola kapuján, először találkozni osztálytársaitokkal, tanáraitokkal... A kapun azóta már számtalanszor beléptetek, megszokássá vált, talán nem túlzás azt állítani, hogy mostanra már szinte olyan, mintha hazajárnátok. Hosszú éveken át együtt töltöttétek a mindennapjaitokat, együtt kezdtétek el megismerni a világot. Ez az időszak számotokra most véget ér, de az élmények megismételhetetlenek, soha senki nem fogja pont ugyanúgy átélni, ahogy ti. Ez örök kötelék marad köztetek. A közös líceumi emlékek a részetekké válnak és nagyban meghatározzák azt, hogy kik vagytok - mondta elöljáróban Luca. A jelenhez érve arról beszélt, hogy az iskola most elengedi a végzősök kezét, a ballagók kiléptek a biztonságot nyújtó környezetből. Nem kíséri őket tovább a tanárok jószándékú iránymutatása, és nem lesznek adottak azok a keretek sem, amelyek közt érdemes a világot és önmagatokat jobban megismerni. "A világ felfedezését egyedül kell folytatnotok, de fontos, hogy ne felejtsétek el, ti mindig licisták maradtok. Aszerint éljétek az életeteket, amit a Líceum megtanított számotokra" - mondta a csúztató és fel is sorolta az iskola által nyújtott legfontosabb értékeket:

- Mindig támogassátok, segítsétek egymást! Bár ezután lehet, hogy ritkán találkoztok, emlékezzetek rá, hogy ti egy közösség vagytok és ez a ballagás után sem szűnik meg. Ne menjetek szembe saját értékrendetekkel, mert ha ti elhagyjátok magatokat, akkor ki áll valójában a ti oldalatokon? Őrizzétek meg az egyéniségeteket bármi áron. Szabó Magda szerint "az egyéniség lázadás", tehát arra kérlek benneteket, hogy lázadjatok! Legyetek kitartóak, mert ez tesz benneteket sikeressé. képessé arra, hogy befejezzétek, amit elkezdtetek és képesek vagytok az újrakezdésre is. Ha valami mégsem sikerülne, ne féljetek és ne csüggedjetek, hiszen eddig is mindig helyreállt végül minden. Legyetek erősek és elszántak. Vegyétek számításba az esetleges rossz következményeket és legyetek elég erősek ahhoz, hogy ha kell, megbirkózzatok velük annak érdekében, hogy elérjétek a céljaitokat.

Boros Luca végül arra kérte végzős társait, hogy ne féljenek önmaguk lenni, ne kövessék mások mintáit, de legyenek nyitottak a világra és más emberekre. Legyenek érdeklődőek, akarjanak minél többet tudni. Maradjanak motiváltak és életvidámak. "És tudjatok szeretni, mert szeretet nélkül mindez értelmét veszti. Ennek a szeretetnek a nevében engedünk benneteket most utatokra. Testvérek, barátok, jól ismert, kedves arcok fognak hiányozni, akikre felnézhettünk, akik kitaposták előttünk az utat, akiket láttunk felnőni. A mi líceumi emlékeinknek ti már biztosan részei vagytok. Bárhol is jártok a világban, tudnotok kell, hogy van egy hely, ahol mindig szívesen látnak benneteket! - búcsúzott a végzősöktől a tizenegyedikes diák.

A líceumi ballagás elmaradhatatlan szereplője a Soproni Juventus Koncert Fúvószenekar, ezúttal is Purcell: Trumpet Voluntari című darabját játszották Friedrich Gergely karnagy vezényletével. A ballagó 12. évfolyam nevében pedig Rácz Réka (12.B) maturanda búcsúzott az ősi Líceumtól.

- Négy, öt, nyolc, esetleg kilenc év után kilépni abból az iskolából, ami már oly kényelmessé vált számunkra, kiszámítható és feltérképezhető lett... A most még megszokottnak tűnő rituálék, mint például az ötödik óra utáni kisurranások a Széchenyi térre, vagy az elbújás tesi órán fent a pingpongasztaloknál, vagy az ötödikesek almaleveinek eltüntetése, amikor Kati néni nem figyel, az idő távlatából különlegessé fognak válni számunkra. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk a Líceumban, így azt a bizonyos batyut, ami további utunkon elkísér majd, szinte már most telinek érezhetjük - kezdte Réka, aki felelevenítette líceumi emlékeit: a mujkóavatót, a kora reggeli kapálásokat a Zerge utcai kertben, a csendes hétvégéket Balatonszárszón, az évközi csendesnapok közösségformáló, hitet mélyítő programjait, a diáknapok hangulatát, az adventi időszakok meghittségét, a báli készülődést. "A januári szalagavató előtt megfogadtuk, hogy most még nem fogunk sírni, de persze már az első soroknál megindult az elkerülhetetlen könny-áradat" - emlékezett erre is. A búcsúbeszéd elmaradhatatlan része a köszönet, Rácz Réka így fogalmazott:

- Köszönetet szeretnénk mondani elsősorban tanárainknak, hiszen problémáinkkal bármikor fordulhattunk Önökhöz és meghallgató fülekre találtunk. Önök jelentették és jelentik az értéket, az Önök tartása és kitartása vezet minket, és ezek a jegyek mostanra már talán saját személyiségünk részeivé váltak. Néha talán még Önök se gondolták, hogy mennyire formálták gondolkodásunkat és a világról alkotott képünket. De, ami még ennél is fontosabb, hogy kritikus gondolkodásra neveltek, arra, hogy ne azért higgyünk el valamit, mert Önök azt mondták, vagy mert az újság azt írta, hanem csak saját, tényeken alapuló tudásunk és tapasztalatunk alapján legyen meggyőződésünk. Szeretnénk köszönetet mondani szüleinknek is, akik még akkor is mellettünk álltak, mikor kamaszként a világ legtávolibb dolga volt számunkra a megértés vagy a hála. Amikor a „Milyen volt a suli?” kérdésre csupán egy pillantással vagy egy ajtócsapódással válaszoltunk, ők akkor is türelemmel, szeretettel és kitartással támogattak bennünket. Hálásak vagyunk azért, hogy ösztönöztek a tanulásra... - mondta többek között a búcsúzó diák. Társaihoz is volt néhány szava: "a ballagás közeledtével felmerült bennem a kérdés, megéljük-e ennek a napnak az örömét, vagy hagyjuk, hogy az érettségi miatti aggodalom árnyékot vessen rá. Rajtunk múlik. A ballagás nem a lezárás fájdalmát, hanem a jövő izgalmát és a fejlődés ígéretét hordozza - mondta Rácz Réka, Sík Sándor Tedd a jót! című versének intelmével zárva beszédét: "Tedd a jót!"

A folytatást is vers jelentette a Horváthné Barthi Anikó tanárnő által összeállított műsorban. Garai Gábor Valami elveszett című költeményét Grubits Flóra (12.D) mondta el, majd a német nemzetiségi 11. évfolyam nevében búcsúztatta a végzősöket németül Szabó Kata (11.C).

- Itt gyűltünk össze a Deák-kútnál, ami évtizedek óta különleges jelentőséggel bír iskolánk számára. Nemcsak a búcsút, hanem az új kezdetet is jelképezi. Ez a nap az emlékek és az öröm napja, ha egy kis szomorúság is van benne. A gimnáziumunk szűk folyosóin eltöltött évek után most fordulópont előtt álltok, kinyílt az ismeretlenbe vezető kapu. Nem számít, mióta vagytok a Líceum diákjai, ennek az iskolának és közösségnek a tagjai maradtok örökre. Most egy olyan fejezet zárul le, aminek megírásában a személyiségetekkel, a történeteitekkel, ötleteitekkel ti is részt vettetek – fordult végzős társaihoz Szabó Kata. Beszédében kitért arra is, hogy az elmúlt évek útja nem mindig volt könnyű; voltak hullámvölgyek az iskolai életben, kételyek és néha csalódottság is. De volt sok öröm és boldogság is, s a lényeg, hogy a végzősök végigjárták az utat. Sok mindent elértek, amire később büszkén tekinthetnek vissza.

– Legyetek kíváncsiak az újdonságokra! Készen álltok, bízzatok magatokban és a középiskolás évek alatt felismert értékekben: a barátságban, a csapatmunkában, a felelősségtudatban és az életörömben – buzdította az érettségizőket a búcsúztató diák. Hozzátette, ha majd visszanéznek gimnáziumi éveikre, látni fogják, azok mennyi mindent adtak: nemcsak képleteket, dátumokat és verselemzéseket, hanem bátorságot, bizalmat, az összetartozás érzését, és sok-sok emléket; iskolai kirándulások, titkok és igaz barátságok emlékét. Menjetek előre bátran, maradjatok hűek önmagatokhoz és ne feledjétek: mindig lesz itt helyetek! – búcsúzott Szabó Kata.

Ezt követően Weöres Sándor: Ó, ne vidd el című versét Kocsis Adél és Földesi Bendegúz szavalta el a meghatódott ballagóknak és vendégeiknek. A 12. évfolyam nemzetiségi tagozata nevében pedig Juhász Flóra (12.C) búcsúzott német nyelven az iskolától:

- Fogalmam sincs a jövőről, ezért a múltat ​​választottam kiindulásul - kezdte beszédét a ballagó diák, majd sorra vette az iskola különböző helyiségeire jellemző tulajdonságokat, derültséget váltva ki a ballagók soraiból.

- Véget ért a fárasztó versenyfutás az idővel. Sokat írtunk és felejtettünk, sokat dolgoztunk és tanultunk, időnként humorral enyhítettük a nehézségeket. Tanáraink sokrétűen mutatták be a humort is, volt, aki ironikusan, volt, aki a feje tetejére állította a világot, és a futballra való visszatérő utalások sem maradtak el. Most itt az ideje, hogy megköszönjük tanárainknak a megszerzett tudást. Nélkülük nem tudtam volna például megírni ezeket a mondatokat, és az ő munkájuknak köszönhetően a gondolataimat azok is megértik, akik most nevetnek: osztálytársaim és a többi C-osztályos. A C osztályban az élet nem mindig szép, könnyű vagy vicces. Egy azonban biztos: az elmúlt néhány év kalandos volt, olyan, mint egy számítógépes játék demóverziója. Megtanultuk a játék elvét, teszteltük és finomítottuk technikai és taktikai tudásunkat. A megszerzett tapasztalatainkkal most belevágunk a játék teljes verziójába, az úgynevezett való életbe. Ideje bebizonyítani, hogy életképesek vagyunk. Elvégeztük az oktatóprogramot, azaz a gyakorlati szintet. Most jön a következő szint, de bátran nézünk szembe az új kihívásokkal. A következő generációnak azt tanácsolom, élvezzék a napot, de gondoljanak a holnapra is. Végezetül mindenkinek, aki hétfőn vizsgázik, aktív agysejteket, erős csuklót és belső békét kívánok! - búcsúzott Juhász Flóra.

A Lekapcsolom a villanyt a fejemben című dalt Barta Naomi énekelte, gitáron kísérte Taschner Emma. Bozsvári Bendegúz ekkor Tölli Balázs igazgatót kérte arra, tartsa meg ünnepi beszédét.

– Belenőni egy hagyományba – senki sincs, aki ezt elkerülhetné. Ha lehetőség van dönteni – akár önmagunkra, akár a ránk bízottakra nézve, hogy milyen, vagy melyik hagyomány is legyen az, amibe belenövünk, nevelődünk, megkaptuk a választás szabadságát. Felnővén, a matúrához közeledvén már nem mások döntenek erről Önök helyett kedves ballagók, még akkor sem, ha ez esetleg kényelmes volna! A döntés szabadságának a feladása is döntés ugyanis! – kezdte beszédét Tölli Balázs.

– Nehezen volna vitatható, hogy egy hagyomány élővé tétele okán vagyunk most éppen itt – folytatta. – Érdemes volna tehát figyelnünk kicsit erre a hagyományra, hogy segítsünk Önöknek abban a döntésben, hogy érdemes-e ebben megmaradniuk. Szokás értékrendre, identitást meghatározó biztos kapaszkodókra gondolni, ha a hagyomány sajátszerűségeit szeretnénk körülírni. Most épp a hagyományaink forrásánál vagyunk, szó szerint is; a kút káváján kőbe vésték egykor: „ifjú szeresd a hazát!” Nos, ezt például, mint hagyományt, értéket – lássuk be – nehéz volna nem követni; de ha ismerjük az egykori diákok szándékát, akkor tesszük valóban élővé a hagyományt. És tehetjük fel valóban a kérdést, érdemes-e ma is ebben megmaradnunk? Tehát; miért jöttek ki ide saját quasi köztársaságot alapítani a licista diákok, miért tiszteljük évszázadok távolából is őket ezért. Nyilván nem azért jöttek, hogy közhelyeket puffogtassanak, például a hazaszeretetről. Sokkal inkább azért, mert sikerült felismerniük; nem szeretnék, hogy mások mondják meg, a hazát, vagy akár egymást, hogyan szeressék. Az itteni gesztusaink, az egykoriakkal való találkozás valódi és jelképes formája, a serleg és minden más, amire itt gondolunk, a „szelleme” annak, ami „mostan is int”, azaz nem csupán integet, de figyelmeztet is, hogy a saját és ezen keresztül a közösség szabadságának megőrzése bátor döntés, azaz a döntés szabadsága. Ezzel a szeretettel, felelősséggel és szabadsággal a tarisznyájukban indulnak el most a líceumi ballagók, kísérje áldás az útjukat! – fogalmazott Tölli Balázs.

Az igazgató szavai után a líceumi hagyományoknak megfelelően a végzősök nevében Szegedi Dóra és Pécsi Ádám (12.A) felkötötték az évfolyam szalagját az iskola zászlajára, Grubits Flóra és Parragh Olivér (12.D) pedig átadták a lobogót a nyomukba lépőknek: Nagy Dánielnek (11.A) és Somlai Mirának (11.D). Svélecz Hanna és Király Regina előadásában a Republic Kirúgjuk magunk alól a földet című dala zengte be az erdőt, majd Bakos Piroska, 32 éve érettségizett líceumi öregdiák szól a ballagókhoz.

- Azt mondom kedves végzős diákok, hogy remek lesz, nagyon jó lesz! Elmúlik az érettségi, a felvételi, és aztán az egyetemen életetek egyik legjobb korszaka jön – tele lehetőségekkel, inspirációval, tudással, barátságokkal, szerelmekkel, kalandokkal. Persze a munkát, azaz a tanulást nem lehet kispórolni, még a Chat GPT segítségével sem – és fontos, hogy jól döntsetek, jól válasszatok, mert ezek meghatározzák majd a későbbi életeteket, karriereteket - szólt a végzősökhöz a kommunikációs vezetőként és tévésként ismert volt licista. Arra is feleletet adott, mi kell a jó döntéshez: az a tudás, életszemlélet és hit, amellyel ez az iskola ellátja diákjait. Mert ezekre lehet építkezni. Bakos Piroska a saját életéből vett példákkal adott nyomatékot szavainak, történeteiből az is kiderült, tudatosság és szorgalom is kell a sikerhez. "Úgy tapasztaltam, hogy a szerencse is gyakrabban áll azok mellé, vagy a Jóisten is szívesen segíti azokat, akik nem ülnek tétlenül, hanem cselekednek!" - hangsúlyozta.

Bakos Piroska beszédét követően jelképesen felvette a végzősöket a Líceumi Diákszövetségbe, ám előtte a forrásvízzel töltött serleget - amit Tóth Nóra (5.A) kisdiák adott a kezébe -, átnyújtotta a ballagóknak, ezzel is jelképezve a líceumi nemzedékek összetartozását. A ballagók nevében Kiss Igor (12.D) maturandus ivott a vízből, és válaszolt a felvételre. Közben megkapták emlékpoharaikat a végzősök is, benne a tiszta forrást jelképező vízzel, így ők is követhették a hagyományt - immár öregdiákként, a Líceum generációkat és századokat átívelő nagy családjának tagjaként.

A Szózat eléneklése után a ballagók búcsút intettek a Deák-kútnak és az erdei ösvényen, majd a város utcáin át sétáltak a Széchenyi térre, ahol a licisták sorfala között egy-egy szál virágot tettek a Hűségzászló talapzatára. A feldíszített iskolába lépve pedig az osztályok elbúcsúzhattak az öreg falaktól és kisebb közösségüktől is. Odakint közben már várta őket a családjuk, barátaik, ajándékok és gratulációk, egy ünnepi délután.