A Berzsenyi 250 jubileumi verspályázat eredménye
A Berzsenyi 250 rendezvénysorozat keretében kihirdették a verspályázat eredményét.
Berzsenyi Dániel születésének 250. évfordulója alkalmából nyílt verspályázatot hirdetett nagy költőnk egykori alma matere, a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum és az iskola öregdiákjait tömörítő Soproni Líceumi Diákszövetség. A pályázatot a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár szépirodalmi folyóirata, az Életünk, valamint a Fiatal Írók Szövetségének szakmai támogatásával szervezték meg.
Pályázni egy magyar nyelvű, máshol még nem publikált, legfeljebb 10 ezer karakter terjedelmű verssel lehetett, felnőtt vagy középiskolás kategóriában. A téma szabadon választható volt, azonban kapcsolódnia kellett a természeti líra, kiemelten a tájköltészet hagyományaihoz, és/vagy az egyre aktuálisabb ökológiai, társadalomkritikai diskurzushoz, ezzel is tisztelegve Berzsenyi szellemisége és öröksége előtt.
A beérkezett 142 felnőtt és 50 középiskolás pályaművet a szervezők által felkért zsűri bírálta el, amelynek tagjai Górász Péter, Kiss Dávid, Lanczkor Gábor és Vincze Bence voltak.
Az eredményt a soproni jubileumi hétvége keretében, a 2026. május 31-én megtartott gálaünnepélyen hirdették ki a Líceum dísztermében. A díjátadó előtt a résztvevők közösen megkoszorúzták Berzsenyi Dániel és irodalmi felfedezője, Kis János az iskola homlokzatán található emléktábláját is.
A nyerteseket oklevéllel és könyvcsomaggal (a Líceum, a FISZ, a Cédrus Könyvkereskedés és Antikvárium, valamint az Irodalmi Magazin jóvoltából), valamint a felnőtt kategória első három helyezettjét 100, 75, illetve 50 ezer forint ösztöndíjjal (a Diákszövetség alapítványa jóvoltából) és az Életünk folyóiratban való publikálási lehetőséggel is jutalmazták.
A felnőtt kategória helyezettjei
I.: Endrey-Nagy Ágoston: A szótlanok hármasoltára
II.: Halmai Tamás: Perszephoné evangéliuma
III.: Mechiat Zina: Mélykék
IV.: Szókovács Péter: Daimón-zacskó
V.: Lágy Kornél: Cash Out
A középiskolás kategória helyezettjei:
I.: Borbély Petra: Álmomban
II.: Pastrovics Luca: Lantos csolnakok
III.: Karai Attila: Kacagó Hiéna
A felnőtt kategória I-III. helyezettjének versét az Életünk folyóirat következő, 2026/2. lapszámában, nyomtatott formában publikálják.
https://www.bdmk.hu/eletunk; https://www.facebook.com/eletunkfolyoirat
A középiskolás kategória I-III. helyezettjének versét az alábbiakban, elektronikus formában adjuk közre:
Borbély Petra: Álmomban
Álmomban pályaudvarok csendjével takarózom,
A távolban könnyeim oltanak egy épp kezdődő erdőtüzet.
Hal voltam a celjei folyóban egy városnéző délután,
Idegen nyelven szólítottak haza a kék hasú vonatok.
A felhőkbe ón költözött és lomhán gurultak felém,
Mint üveggolyókat gyűjtöm őket hatalmas sarkokba.
Végül szél leszek fáradt arcú nők függönyeiben,
Sóhajok ezreit szórom a város telefonfülkéibe.
Pastrovics Luca: Lantos csolnakok
Barangol lomhán az ember.
Úszva nem látja, merre a tenger,
Sok forrás.
Meg sem rozzan a földforgács.
Ki az, aki adta, ki az, aki kérte?
Halovány a költők lépte.
Keresed-e álomtavuk mélyét?
Hullámszülte szavuk
Ingó korallá vált
Dongó-dús zenéjét?
Kutatjuk a csolnakot,
De kóbor szemünk nem leli,
Csak hajózzuk a Holnapot.
Próbáljuk szelídíteni,
Feszes hátára térdelünk
És a Tegnap véget ér velünk.
Nem is értjük: csolnak. Mi az?
Evezni gyönge két karunk,
Nincs faág, nincs igaz,
Rét sincs, csak sokrétűek vagyunk.
Megszilárdult viasz
Anyagából vannak utcák, utak.
Felhőkarcolókkal betemetett kutak.
És tán valamelyik rejtekében
Van egy PoétAtlantisz,
Homályok ében seregében,
Hol porrá merült alá a lant is.
Omló kövek közt arcképcsarnok.
Régi lantok,
Óh, mért akartok
Újjászületni bennem?
Egyet-kettőt húrjaitokból
Magába szőtt valaha a lelkem,
Kapott egy ősi-szép titokból.
Áramlatában lengnem
Meddig szabad vajon?
A megmaradt deszkákon rímek repedeznek,
Ezekből építem tutajom.
Kérem, ha egyszer valahol felfedeztek
– Melyben csillaggá értek a sorok –,
Egy olyan lantos csolnakot,
Nagyon kérem, szóljatok!
Karai Attila: Kacagó Hiéna
Kacagó hiéna, mondd, miért nevetsz ott a szélben,
hol a préri kietlen csontvázként terül el,
s a nap, mint rozsdás pajzs, lóg a puszta égen.
Balsorsod tréfa tán, melyet már csak kinevetni kell.
Rút, csúf tested biceg, ide-oda vet a szél,
s a dicső állatok királyának maradékát hajszolod,
mintha a nagyság morzsái közt keresnél menedéket,
hol a lét kegyetlen rendje rád csak árnyékot dob.
Nevetsz tán, mert a táj oly üres, oly kopár,
csak pár görbe fa, s fölöttük keselyű köröz,
mintha az ég is unná már a végtelen halált,
melyet a porba ír a sors, s a szél tovább görgedez.
Vagy azért kacagsz, mert fajtád saját fajtája ellen fordul,
dördül, morog, mint rossz eb, ki láncát rágja szét.
Nem. Te tudod: a fájdalom is nevetésbe csordul,
ha túl sok már a kín, s nem marad más beszéd.
Szegény pára, ki ékesen nevet kínjában,
kiszolgáltatva annak, ki feléje rendeltetett,
asztala más tárcájától függ, s míg a nemes állatok viaskodnak,
s a gázellák szélként rebbennek,
te csak állsz, vagy fekszel búsan, s érzed:
minden körülötted valami rossz tréfa csupán,
a világ rendje torz, s te vagy benne a félreírt jegyzet,
kit a természet könyve a lap szélére dobott talán.
Ezért nevet a hiéna, oly hangosan, oly vadul,
hogy beleremeg a préri, a fű, a csont, a szél,
mert tudja: a sors komédiája rajta csattan leginkább,
s a nevetés az egyetlen, mi még élni segít – ennyit bír el a lét.