A Líceumból indult, most galériát vezet
A német nyelv miatt választotta a Líceumot, érettségije óta is gyakran eszébe jutnak tanárai. Festmények között tanult meg járni, és soha nem volt kétsége afelől, hogy folytatja szülei vállalkozását. Horváth Ágnes galériatulajdonossal beszélgettünk.
- Negyven éves jubileumát ünnepelte a Horváth & Lukács Galéria. Hosszú idő után újra nagy nyüzsgés volt a nagycenki házban...
- Különleges kiállításunknak különleges megnyitója volt. Az elmúlt éveinket meghatározta édesapám betegsége, majd halála, de anyuval visszük tovább az örökségünket, és a negyven éves évforduló alkalmat adott arra, hogy ezt széles körben tudassuk. A kiállítás külsőségeiben is jeleztük ezt; sötétkék háttért kaptak az alkotások, ez a kontraszt rendhagyó volt, de nekem nagyon tetszett.
- A szüleid faipari vállalkozása egészült ki az egyedi megrendelésre készülő, különleges keretekkel, majd a galériával is. Nyilvánvaló volt, hogy viszed tovább az örökséget?
- Én a képek között tanultam meg járni. Nálunk mindenhol festmények, keretek, rajzok vannak. Apuval nagyon kötődtünk egymáshoz, nem volt kérdés, hogy maradok és folytatom.
- A Líceumban érettségiztél, mire emlékszel szívesen a gimnáziumi évekből?
- A német nemzetiségi tagozat miatt választottam a Berzsenyit, s ami talán a volt tanáraimnak is jelzésértékű: a mai napig kifejezetten szeretek németül beszélni. Jó volt ott diáknak lenni, bár az utolsó két-három évben magántanuló voltam. Többnyire bejártam órákra, csak bizonyos időszakokban vagy ha hétvégén versenyre mentünk, nem tudtam iskolába menni.
- A lovak miatt?
- Igen, a lovaglás is egy nagy szenvedély az életemben. Versenyszerűen díjlovagoltam, meglehetősen eredményesen, most pedig a családi vállalkozás mellett a Hidegség melletti Ilona-majorban irányítom a díjlovas istállómat, ugyanis sportedzői képesítést is szereztem. De visszatérve a Líceumra: a tanulás mindig fontos volt nekem, sőt, ma is az. Bár már húsz éve leérettségiztem, gyakran eszembe jut Bertha tanár úr intése: Ágnes, nem kell mindenben tökéletességre törekednie! Igaza van, most már tudom, elég, ha a számomra fontos két-három dologban igyekszem a maximumot kihozni magamból. Major Mihály tanár úrtól is sokat kaptam, Zsuppánné Cellik Barbara tanárnő pedig úgy megtanította a német nyelvet, hogy Bécsben sem voltak problémáim.
- Ott folytattad a tanulást?
- Igen, egy évig Bécsben hallgattam gazdasági jogot, de sajnáltam az időt, amit az ingázással veszítettem, úgyhogy Sopronban folytattam, de németül. Vezetésszervezésből szereztem mesterdiplomát ugyancsak a Soproni Egyetemen és ugyancsak német nyelven.
- És apukád is örülhetett, hogy a közelben vagy... Mondd, soha nem lázadtál az ellen, hogy vinned kell tovább a családi vállalkozást? Hogy az utad eleve ki van jelölve?
- Nem. Valószínűleg azért nem, mert szeretem a munkám, a lovak pedig változatosságot is hoznak az életembe. Jól kiegészíti egymást a két, egészen eltérő vállalkozás.
- Gondolom, apukád mindenre megtanított.
- Persze, de én nem vagyok ő. Nekem is sokat ad a műhely, a galéria, de én új művészeti irányokba is nyitni akarok. Apu igazi mecénása volt a művészeknek, különösen a fiataloknak. Ez a halálakor vált egészen nyilvánvalóvá, amikor sorra jöttek az alkotók és elmesélték: megvette a képeiket, s ezzel nemcsak bevételhez juttatta őket, hanem beemelte őket a piaci körforgásba is. Nekem már más lesz a feladatom, mert más lett a világ is, amiben élünk. Először is szeretnék kiadni egy színvonalas katalógust, már a nyomdai előkészületnél tartunk. Háromezernél is több alkotás van a galéria tulajdonában, hatalmas munka volt kiválogatni közülük háromszázötvenet. Ahogy apu, úgy én is kötődöm emocionálisan is a képekhez, szakmai szemmel nézzük, de azt vesszük meg, ami érzelmileg hat ránk. A galéria nem csak üzlet, sokkal több annál. Apu szerette a jó művészetet, és ezzel én is így vagyok. Tervezem, hogy rendszeresek lesznek a kortárs kiállítások , és az új irányok felé is nyitni akarok. Az biztos, hogy folytatjuk.
Fotó: Rombai Péter