Az utolsó tanítási nap gimnazistaként
A templomban kezdődött a végzősök utolsó tanítási napja, az osztályteremben folytatódott és az udvaron ért véget, ahol a szokásoknak megfelelően szerenáddal búcsúztak a Líceumtól.
Istentiszteleten kérhették a végzősök Isten áldását és segítségét az előttük álló szép és egyelőre nehéznek tűnő napokhoz, a ballagáshoz és persze főleg az érettségihez. Ez volt az utolsó tanítási napjuk, amikor reggel még úgy mentek iskolába, mint sok éve minden hétköznap. A Líceum közössége velük imádkozott és énekelt, Simon Attila lelkész pedig lelki útravalóval látta el mindnyájunkat.
A gimnázium falai között ez a nap is olyannak tűnt, mint a többi, ám a 122 végzős tudta: most utoljára ülnek gimnazistaként iskolapadba. Sokan közülük másnap már megkezdik a vizsgák sorát, a nemzetiségi tagozatosok német nyelv és irodalomból érettségiznek. De utolsó napjukat igyekeztek jól kihasználni, és készültek a szerenádra. A hatodik órában, az udvaron, verőfényes napsütésben, hozzátartozók, diáktársak és tanáraik gyűrűjében felcsendültek a dalok...
Az A-sok rózsaszínben (egyesek szerint halvány lilában), a B-sek zöldben, a C-sek kékben, a D-sek feketében, a fotókkal, névsorral ellátott egyenpólóhoz illő lufikat tartva, zongora- és gitárkísérettel énekelték ki magukból érzéseiket. Igen, itt-ott szükség volt a zsebkendőre, és nem csak a hallgatóság soraiban... A közös dal, amit mind a négy osztály énekelt, mi más lehetett volna, mint a Mi vagyunk a Grund. "Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el / Legyen szabad a grund...
- Köszönöm a szerenádot mindnyájunk nevében, össze is cseng a mondandóm az énekükkel - szólt Tölli Balázs igazgató a végzősökhöz. József Attilát idézte: "Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot".
- Talán megtapasztalták már vagy majd rájönnek később, itt volt az a hely, ahol Isten ott állt a hátuk mögött. A jövőjükre gondolva azt kívánom, őrizzék meg a szabadságukat! Isten áldja Önöket! - engedte útjára diákjait az igazgató. A hagyománynak megfelelően ekkor megszólalt az iskola régi csengője, felhangzott az emeleti ablakban az Il Silenzio, és a kezekből kiszabadultak a lufik. Még néhány másodpercig gyönyörködhettünk bennük, szemünkkel kísérhettük útjukat, de egyre messzebb, mind magasabbra repültek, és végül eltűntek a kapun kívül, a háztetők fölött...
(További fotók a Facebook-on, a BDEG Lidisz oldalon!)