Búcsú a negyvenkettedik tanévben
Az első, és úgy tűnik, az utolsó munkahelye volt Sölét-Ormos Judit matematika-fizika és informatika szakos pedagógusnak a soproni Líceum; hivatásának negyvenkettedik tanévében elhagyja a katedrát. A búcsúnál mosolyog, de gyanúsan csillog a szeme.
- Anyukám azt mesélte, már egészen kicsi koromban úgy járkáltam az osztályterem padsorai között, mint egy tanár - kezd történetébe Sölét-Ormos Judit, a Líceum nyugdíjba vonuló pedagógusa. Édesanyja a győri Kossuth-iskola tanítónője volt, a minta tehát ott volt a családban, csak a választott tudományokig vezetett kicsit kacskaringósabb út.
- A szüleim döntése értelmében nem járhattam abba az általános iskolába, ahol anyu tanított, pedig ott volt a matematika szak, a családban meg mindenkinek volt tehetsége a számokhoz. Ezt persze akkor az én esetemben még nem tudhatták, ezért a Bartók Béla Zenei Általános Iskolába írattak. Szegény zongoratanárnőm! Pedagógiai munkája csődjének tartott, pedig egyszerűen csak nem szerettem gyakorolni. A matek jobban érdekelt - emlékszik vissza gyermekkorára Sölét-Ormos Judit. Szülei belátták, hogy nem lesz lányukból zenész, és az is bebizonyosodott - miután zenetagozatosként megnyerte a városi matekversenyt -, hogy a számok iránti tálentumot örökölte. Az érettségit már a győri Révaiban tette le, ahol a matematika tagozaton heti nyolc órát és két szakköri órát töltött a képletek bűvöletében. Megszerette a fizikát is. "Czapáry Endre volt a matematika és Székely László a fizika tanárom. Nagyon sokat kaptam tőlük szakmailag és példaként egyaránt" - mondja immár tapasztalt pedagógusként. Lehetett volna tudós, kutató, de a pályaválasztásnál nem lehetett eltéríteni.
- Mindig is pedagógusnak készültem, pedig anyukám figyelmeztetett a nehézségekre. Akkoriban a szegedi egyetemet tartották matekból a legjobbnak, így oda jelentkeztem matek-fizika szakra és ott is diplomáztam. A tanács ösztöndíjasaként vállaltam, hogy Győr-Sopron megyében helyezkedem el, s mivel szülővárosomban épp nem volt szabad állás, a soproni Berzsenyi-gimnáziumban, a Líceumban viszont éppen tanárt kerestek, jelentkeztem. Hivatalosan 1982. augusztus 15-től szólt a munkaszerződésem. Az első naptól jól éreztem magam az iskolában és Sopronban is, úgyhogy itt maradtam. Most már mondhatom: végleg - ugrunk egy nagyot a tanárnő történetében.
A város nem volt idegen számára, hiszen nagyszülei Sopronban éltek. A letelepedés másik jelentős pillérét pedig az jelentette, hogy Sölét-Ormos Judit szintén frissdiplomás villamosmérnök férje is jó állást kapott Sopronban. 1983-ban megszületett első gyermekük, Eszter, akit szép sorban követtek testvérei: Edit, Ákos és Réka. Négy gyermeke mellett ma már két kamasz unokával is büszkélkedhet Sölét-Ormos Judit, aki közben az informatika szakot is elvégezte az ELTE-n.
- A Líceum egészen úttörő módon, már 1992-ben kialakította informatikai laborját. Persze tanár is kellett hozzá, engem meg érdekelt. Miközben a kicsiknek tanítottam a számítógépek világát, magam is egyre érdeklődőbb lettem. Az utóbbi években már főleg matekot és informatikát tanítottam - mondja a tanárnő, aki a kérdésre, szigorú pedagógusnak tartja-e magát, némi töprengés után válaszol:
- Azt hiszem, igen. De jó szándékú és remélem, következetes. A matematika érettségi tantárgy volt mindig is, e téren nem lehetett mellébeszélni. De nem is bukott meg a végső vizsgán egy tanítványom sem.
Sölét-Ormos Judit nem titkolja, az utolsó tíz évben már érezte, egyre nehezebb a pálya.
- Amikor kezdtem, tizennyolc volt a kötelező órák száma, ez most 22-26 óra. Változtak a diákok is, egyre nagyobbak az elvárások, a szorgalom viszont nem nőtt ezzel arányosan. A világ sem jó irányba mozdult, nem lett könnyebb az élet. Anyám még elmehetett 55 évesen nyugdíjba és segíthette a család idős tagjait. Nekem ezt már munka és gyerekek mellett kellett megtennem - mondja.
De Sölét-Ormos Judit mindezzel együtt sem bánta meg soha, hogy a tanítást választotta. Örömmel tölti el, hogy egyetlen munkahelye, a Líceum, fejlődési pályája töretlen, egyre színvonalasabb, egyre több kiváló diáknak és pedagógusnak második otthona. Visszaigazolásként éli meg, hogy utóbbiak között jópáran tanítványából váltak kollégájává. S hogy a negyvenkettedik tanévében nehéz-e a búcsú? Persze, hogy az, mégha a várt és megérdemelt pihenés esztendei következnek is!
- Akkor ütött leginkább szíven az elválás, amikor az egyik ötödik osztályból delegáció jött a tanáriba. Közösségük nevében illendően elköszöntek, majd váratlanul átöleltek. Nagyon meghatódtam, de a gombóc a torkomban azt mondta; igen, ezek szerint jól csináltam, érdemes volt ezt az utat végigjárni - mondja mosolyogva a katedrától búcsúzó tanárnő, s igen, ez az pont, ahol utat törnek a könnyei. S nemcsak az övé...