"Ez az iskola emberré tudott formálni minket"

Már száz éves is elmúlt az a szokás, hogy a Líceum végzősei a Deák-kútnál, az erdőben tartják ballagási ünnepségüket. 1922-tõl 1948-ig volt ez először szokás, majd 1960-tól újította fel a a gimnázium a maturandusok erdei ballagását. Idén az időjárás és a sors is kegyes volt, májusban, a régi ceremóniák forgatókönyvei szerint búcsúzhatott a Líceum közösségétől a a 122 végzős diák, s vehettek részt a mindig megható ünnepségen a búcsúztatóik; diáktársaik, családtagjaik, barátaik.

"Mint a nyíl s zuhogó patak” - így múlik el az idő felettünk - idézte a leghíresebb licistát, Berzsenyi Dánielt Erőss Luca (11.C), a ballagókhoz szólva pedig kiemelte: vannak pillanatok, amikor még az ifjú ember is megáll egy rövid időre, amikor érzékeli és tudatosítja magában az idő múlását, s valamifajta belső számvetést tesz. Ilyen pillanatnyi megállás minden diák életében a ballagás. A Himnusz éneklése és Tornyossy Péter (11.C) szavalata után Nagy Dóra (11.A) búcsúzott diáktársai nevében a végzősöktől.

- A mai nap búcsút intetek alma matereteknek. Nem lesz több átstresszelt nap, amelynek természetesen az utolsó óráján kell dolgozatot írnotok, nem lesz több befurakodás a büfé sorába és nem fogjátok többé a hajatokat tépni az átjárótermeknél, várva, hogy végre elinduljanak valamerre az előttetek állók. Utoljára másztok fel a T-s termekig az alsó tesi teremből, vagyis utoljára kapkodtok levegőért, mire feljuttok - idézte fel az iskolai momentumokat Nagy Dóra, majd egy Albert Camus idézettel folytatta:

- Senkinek nem kötelessége, hogy nagy ember legyen, már az is nagyon szép, ha valaki ember tud lenni... Sokáig vacilláltam, vajon mi az a mondat, amit útravalónak magatokkal vihetnétek. Végül azért esett Camus idézetére a választásom, mert - bár semmi kétséget nem érzek afelől, hogy mindannyian remek dolgokat fogtok elérni, és hogy nagy feladatokat fogtok ellátni a jövőben -, mégis az a legfontosabb, hogy a saját emberetekké váljatok, megformáljátok magatokat, és boldogan tudjatok együtt élni azzal a valakivel, akit önmagatoknak neveztek.

Purcell Trumpet Voluntari című műve az Ifjúsági Fúvószenekar előadásában - dr. Friedrich András vezénylésével - oldotta az összeszorult torkokat, de újabb búcsúbeszéd következett, ezúttal a végzősök nevében szólt Sebestyén József Ádám (12.A):

- A soproni Líceum diákjaikéntelmondhatjuk: ez az iskola emberré tudott minket formálni. Nem számított, hogy ki miben ügyes vagy ki mihez ért, mindenki ugyanolyan értékesnek számított. Úgy is mondhatnám, emberként tekintettek ránk, és ezért emberré is tudtunk válni. Ettől is különleges a mi iskolánk. Olyan szellemiséget hordoz, és olyan légkört teremt diákjai számára, amely lehetővé teszi, hogy tényleg emberek legyenek. Lehetett bármi nehézség, amikor bejöttünk a Berzsenyibe, senki sem érezte azt, hogy itt nem törődnek vele, sőt… Azt érezhettük, hogy itt védve és szeretve vagyunk. És ezek talán a legfontosabb dolgok egy ember életében. Nagyon sok élményt szereztünk, lehetetlen lenne felsorolni mindent, pedig sok meghatározó eseményről maradtunk le a két pandémiás év alatt, ugyanakkor ez megtanította nekünk, mennyire fontosak a személyes kapcsolatok. És megtanított bennünket hálásnak lenni olyan dolgokért, amelyeket addig természetesnek találtunk - mondta többek között Sebestyén József Ádám, külön szólva a Líceum tanáraihoz:

- Önök voltak azok, akik segítettek minket a gimnáziumi éveink alatt, és úgy formáltak minket emberekké, hogy mindeközben maguk is példát mutattak arról, hogyan kell embernek maradni. Ott voltak bármikor, bárkinek problémája volt az iskolában, külön foglalkoztak velünk, és plusz munkát vállaltak azért, hogy nekünk jobb legyen, éjszakába nyúlóan javítottak és állítottak össze dolgozatokat, adminisztráltak és készültek a másnapi óráikra - és mindezt értünk tették. Megtanították nekünk, hogy miért fontos az elfogadás, mások tisztelete, megmutatták, hogy érdemes erőfeszítéseket tennünk a cél érdekében. Ez egy olyan erkölcsi iránymutatás lehet nekünk, amelyre egész életünkben gondolhatunk.

A tartalmas beszéd után Kósa Kimberli (12.C) és Kósa Kármen (8.B) testvérpár énekelt, majd a német nemzetiségi 11. évfolyam nevében búcsúztatta a ballagókat Hanzély Szonja (11.C):

- Évekig korán keltetek, tanultatok, több mint száz füzetet összefirkáltatok, többszáz osztályzatot gyűjtöttetek. És akkor most hirtelen mindennek vége? A világ már nem negyvenöt percenként fog újrafogalmazódni. Nagy szabadság vár rátok és nagy jövő - kezdte beszédét a német tagozatos diák. Megemlékezett arról, hogy a most ballagók voltak az az évfolyam, akiktől sok mindent elvett a koronavírus; osztálykirándulásokat, külföldi nyelvtanfolyamot, koncerteket, bált, iskolai rendezvényeket. Nehéz volt ezt elviselni, de mindazok segítettek benne, akik most itt vannak az ünnepélyes búcsún: iskolatársak, tanárok, barátok és családtagok. Végezetül az egész iskolai közösség nevében szólt: keresétek és találjátok meg a helyeteket a világban, és alakítsátok azt felelősséggel!

"Embernek lenni egészen különleges: sosem vagyunk készen" - ezt az Else Pannek idézetet választotta Horváth Eszter (12.C) a német nemzetiségi évfolyam nevében búcsúzó végzős, aki Kerkeni Emma (8.A) éneke után lépett a mikrofonhoz.

- Egy hosszú életszakasz végéhez érkeztünk. Még nem végeztünk, de teljes szívemből hiszem, hogy az elmúlt nyolc, öt vagy négy évben mindegyikünk egy kicsit több, egy kicsit jobb lett. Persze a tanulás szó jut először eszünkbe a mögöttünk hagyott évekről – és tényleg sokat tanultunk –, de nem csak az iskola számára: tanultunk a világról és az életről. Megismertük egymást, és egy kicsit jobban felfedeztük magunkat is - mondta Horváth Eszter. A tizenegyedik évfolyamhoz fordulva azt kérte, legyenek nyitottak azokra az ajándékokra, amiket az iskola ad. A tanároknak pedig megköszönte nemcsak azt a tudást, amit a fejükbe ültettek, hanem a türelmes példamutatást is, ami mindig megértéssel és bátorítással párosult. Hála illeti az osztályfőnököket, a társaknak pedig köszönet az együtt töltött időért, a barátságokért.

Grubits Flóra (10.D) Ady Endre: Intés az őrzőkhöz című versét szavalta, majd Tölli Balázs igazgató lépett a mikrofonhoz:

- A diákelődök nem elbújni jöttek ki az erdőbe, hogy megalapítsák az ország első diákönkormányzatát, a Deák-kúti Vármegyét, hanem ugyanazt keresték, mint a rómaiak egykoron, akik az első forrást foglalhatták itt: az erdő csendjét, a hangjait, a színeit - a természet adta késztetést a szabadságra; ezt keresték és meg is találták. Kétszáz éve ugyanúgy a szabadság fuvallatára vágytak, ahogyan itt ma - őszintén remélem - Önök, ballagók közül is a legtöbben; mert az emberek szívéből a szabadság iránti vágy soha nem irtható ki! A Deák-kút szelleme - mint olvassuk és tudjuk - mostan is int: ifjú, szeresd a hazát! No, és azt hogyan kell - mármint: szeretni? Biztosan másnak kellene ezt megmondania? Vagy esetleg ennek a szabadságnak az a bizonyos kétszáz éves fuvallata súgja a fülünkbe, hogy ez a szeretet nem az által létezik, ha elkezdünk előbb nem szeretni, majd hibáztatni, végül gyűlölni másokat. A Krisztusban való megváltottságunk szabadságára a figyelmet irányító Luthertől is egész mást hallhatunk a még régebbi múltból! - mondta többek között Tölli Balázs igazgató, majd a nácik által elhallgattatott, majd meggyilkolt evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer szavat idézte a szabadság útjáról: "Merni és tenni, amit kell, s nem ami tetszik, a valósággal bátran élni, nem a lehetőségek közt tétovázni, nem a gondolat rebbenésében, hanem a tettben jön el a szabadság. Lépj ki a riadt habozásból, vesd magad az események forgatagába, csak Isten parancsa és saját hited vezessen, s a szabadság ujjongva fogja körülölelni lelkedet." Hiszen a szabadság: bátorság, hűség és felelősség! - tette hozzá az igazgató.

A hagyományoknak megfelelve az igazgatói beszéd után a búcsúzók felköttötték a szalagot az iskola zászlajára: Tarr Sára és Everling Sámuel (12.B) látták el ezt a feladatot, a zászlót a 11. évfolyam nevében Takács Anna (11.D) és Kiss Milán (11.B) vették át. Vargha Kitti (11.C) és Kósa Kimberli (12.C) előadásában szólt a Most múlik pontosan... Újra előkerültek a papírzsepik... A dal után Hubert Katalin öregdiák szólt a ballagókhoz.

- Én is nyolc évig koptattam a nagy múltú iskola padjait. Erre az alkalomra készülve sok szép emlék idéződött fel bennem. Például a ballagás napján érzett kettősség, a jövő iránti kíváncsiság és az elmúlt, közösen töltött évek izgalmai, örömei, szorongásai. Ma már tudom, hogy ezek a közös élmények, barátságok, kapcsolatok egy életre szólnak, hiszen azóta is számon tartjuk egymás életét, számíthatunk egymásra az élet minden területén. A kapcsolattartásnak jó eszköze a Líceumi Diákszövetség, amelynek a keretein belül évente van lehetőség találkozni, hallani az öregdiákok, az iskola és a gyülekezet életéről. És ezennel a Líceum Diákszövetség soraiba, mint Öregdiák felveszlek Titeket, kedves ballagók - mondta Hubert Katalin. A többiek nevében is Egyed Mónika (12.D) ivott a serlegbe töltött forrásvízből és ezzel a 122 ballagó immár a diákszövetség tagjává vált. A hagyományoknak megfelelően Heim Csinszka (5.B) kisdiák adta át a serleget az öregdiáknak - ez jelképezte a líceumi nemzedékek összetartozását.

Miután minden ballagó ivott a Deák-kúti forrás vizéből, a Szózat és az Il Silenzio dallamaival véget ért a ballagás a Deákkútnál. A végzősök és ballagtatók menete visszatért az erdőből az iskolába, ahol az osztályközösségek vettek búcsút kicsit már egymástól, az osztályfőnöktől és a diákléttől. Utána kezdődhetett a családi ünnep, a sok erőt adó öleléssel az érettségihez, amit majd követhet egy új életfejezet.