Ezüstérmet érdemelt, amit ezer szóban mondott el

Legyél krónikás! - Elmesélem 1000 szóban címmel hirdetett diákok számára pályázatot a levéltár. Licista érdemelte a második legjobbnak járó díjat.

Hét kilométer. Ekkora a távolság a Jereván-lakótelep és a soproni határállomás között. De hogy valójában ez a hétezer méter mekkora távolság volt a rendszerváltás előtt, azt kiválóan érzékelteti Tobler Gabriella (11.C) írása. A Soproni Levéltár diákpályázatának éppen az volt a lényege, hogy egy családtag történetén keresztül mutassák be a jelentkezők a múltat.

- Anyukám mutatta meg ezt a lehetőséget, s mivel ő tényleg sokat mesél nekem a gyerek- és fiatalkori élményeiről, belevágtam. Még sohasem pályáztam, de ez tettszett. Második lettem anyu történeteivel, úgyhogy ez kezdetnek elég jó - mondja mosolyogva Tobler Gabriella, aki két-három napon át írta és csiszolgatta pályázatát.

Kérésünkre elküldte a Hét kilométer című munkáját, így a negyvenen túliak felidézhetik, a többiek elképzelhetik,  milyen is volt Sopron és a magyar fiatalok élete a mai licisták szüleinek diákéveiben.


Tobler Gabriella

Berzsenyi Dániel Evangélikus ( Líceum ) Gimnázium és Kollégium  11.C

Felkészítő tanár: Locsmándi-Kozák Viola


Hét kilométer

Jereván lakótelep - Soproni Határátkelő

Anyukám - ahogy "öregszik" - egyre gyakrabban kommentálja úgy az életem eseményeit, hogy összehasonlítja az övéit az enyéimmel.

Legutóbb arról volt szó, hogy régen mennyire nem volt természetes, hogy valaki külföldre utazzon. Az ehhez kapcsolódó személyes élményeiből szeretnék itt ötöt megosztani.

Édesanyám 1964-ben született Sopronban. Ötödikes koráig a Gázgyárban szolgálati lakásban élt a családjával, utána saját lakást kaptak több mint 30 éves hitelre a Jerevánon.

Anyukám, az anyai nagymamám megfogalmazása szerint a “szürkéknél” kezdte az általános iskolát 1975-ben (ez a mai Gárdonyi). Nem nagyon szerette ezt a nagy iskolát és várakozással tekintett a “piros iskola” elé, ahol még az is szóba jött, hogy uszoda is lesz. (De az nem lett.) Utána a “Széchenyibe” járt, majd Budapesten a Kertészeti Egyetemen tanult kerttervezőnek. 1988-ban végzett a tanulmányaival.

Első külföldi útja 5. osztályosként, 1976-ban, az akkori “Cseheknél” volt Bratislavában. Az emberek oda jártak bevásárolni. Miért pont oda?

“Gyerek voltam, így nem is emlékszem arra, hogy vajon ott olcsóbbak voltak-e a dolgok. Én egy dzsekit kaptam, amit nagyon különlegesnek és divatosnak tartottam. Ma is teljesen részletesen emlékszem rá. Nagy büszkén hordtam. Már csak azért is különleges volt, mert itthon csak tömegcikkeket lehetett venni. Például, ha kellett egy új cipő, akkor az anyukámmal végigrohantunk a város 3 cipőboltján, és amit vettünk azt láttam viszont másnap az osztálytársaim egy részén is. Arra is emlékszem, hogy apukám egy szifonos szódásüveget vett ott. Ez újratölthető volt, és egy szép precíz háló vette körül. Valahogy az volt a benyomásom, hogy a “csehek” értenek az iparhoz, precíz dolgokat gyártanak…

Második külföldi élményem Ausztriában volt. Sajnos nem emlékszem, hogy melyik határmenti faluban voltunk. A gimnáziumi ballagás napján - 1983 júniusában - a Lajta László néptánccsoport tagjaként hívtak meg minket oda egy néptáncestre úgy, hogy ott is aludtunk családoknál. Busszal mentünk. Minden részletét meg akartam jegyezni az útnak. - Miért? Azért mert a határhoz vezető út számunkra egyáltalán nem volt ismerős - pedig a Jerevántól, a lakásunkból még látni is lehetett a határátlépőt. Egyszer - kb. 1980-ban, biciklivel elindultam a határ felé, mert meg akartam nézni mi van ott. Egyszer csak az út menti árokból kiugrott egy fegyveres terepruhás katona. Nagyon megijedtem. Remegtem. Megkérdezte hova megyek. Mondtam, hogy csak biciklizek. Persze azonnal visszaparancsolt. De ez az élmény elég volt ahhoz, hogy mindig is félelemmel gondoljak a határra.

Maga a fellépés jól sikerült. Egy idős házaspárnál kaptam szállást. Az egy kicsit félelmetes volt, mert nem tudtam németül. Az udvar és a ház nagyon sterilnek tűnt. Emlékszem, hogy amikor megkérdezték mások, hogy “Na milyen volt Nyugaton?” sokáig csak arról beszéltem, hogy egy szál gyom sem volt az udvaron, “Ott minden tökéletes!”

1986-ban részt vehettem az egyetemen egy csereprogramban, ahol pár hétig nálunk lakott egy német egyetemista - Conny, és azután minket is fogadtak Németországban. Nekünk dolgozni is lehetőségünk volt ott, így pénzt is szereztünk. Ez nagyon fontos volt, mert ezzel vásárolni tudtam egy pár igazán fontos és menő dolgot: egy kétkazettás magnót, egy sátrat, egy fényképezőgépet és egy bőröndöt. Ezek a dolgok annyira jó minőségűek voltak, hogy több mint 10 évig voltam büszke rájuk. A cserepartnereink nem értették, hogy miért nem akarjuk az ott megkeresett Márkáinkat kiadni ott - pl. egy kocsmában (mindig meghivattuk magunkat). Conny azt mondta, hogy nem érti, hogy a magyaroknak csak a vásárlás fontos. Persze, - megértem, hogy nem értette-, de én is inkább valahogy legyőztem azt a rossz érzést amit a véleménye okozott, minthogy elszalasztottam volna azt a soha vissza nem térő alkalmat.

Az egyetem végén, a Kertészeti Egyetem Klubjában való aktív részvételem miatt azt a jutalomlehetőséget kaptam, hogy egy hónapra Szíriába mehettem cserediákként. Rengeteg élményem volt ott. Száz oldal sem lenne elég elmesélni, de a téma szempontjából talán kettő volt nagyon érdekes.

Amikor éjszaka leszállt a repülőgép Damaszkusz külterületén, senki nem jött ki elém. Hosszú kétségbeesett várakozás után egy egyenruhás férfi, aki a családjával érkezett, volt olyan kedves, hogy felajánlotta a katonai dzsipjét sofőrrel együtt, hogy bevisz a fővárosba. A kocsiban ülve a sofőr úgy mutatta ki a kedvességét, hogy megkeresett egy oroszul beszélő rádióadót, és azt mondta: “druzsba”(barátság - oroszul) - és mutatta, hogy mi barátok vagyunk. (Persze, én is lelkesen jeleztem vissza, hogy igen, a magyarok, a szírek és a szovjetek jóbarátok…)

A másik felejthetetlen dolog az volt, hogy ez volt az első élményem, ahol úgy éreztem, hogy én vagyok “A VENDÉG” egy menő országból. Mindenhol rajongtak értem, minden nap meghívott valaki és versengtek, hogy kinél ebédeljek. Ez nekem nagyon szokatlan volt, mert minden addigi külföldi látogatásomra a szegény, elmaradott, önbizalomhiányos kommunista lány érzése volt a jellemző.

1989 januárjában, már miután pár hónapot dolgoztam Budapesten FŐKERT-nél munkavezetőként, egy éves gyakorlatra mentem az USA-ba. Majdnem 50 oldalnyi papírt kellett összegyűjtenem a vízumhoz, és bizonyítva, hogy amikor visszajövök, garantáltan lesz Magyarországon munkám. Egy olyan családi évelőkertészetbe dolgoztam, ahol a tulajdonos apja 1956-ban “disszidált” magyar volt. A cég fizette az odautamat, a biztosításomat, és a tulajdonos unokahúgánál lakhattam, aki keresztény szolgálatként vette az elszállásolásomat. Nagyon kevés fizetésem volt. Azt is meg kellett gondolnom, hogy hány levelet írok, mert még a bélyeget sem tudtam kifizetni. Töredékét sem kaptam a többiek fizetésének. El akartam menni a cégtől, de tudtam, hogy ezt csak akkor tudom véghezvinni, ha először összeszedem a visszaútra a pénzt. Miután ezt összeszedtem, és betanultam egy ottani munkatársam segítségével, hogy hogyan adjam elő udvariasan angolul, hogy vagy egy másik céghez, vagy haza akarok menni, időpontot kértem a főnökségtől és elmondtam a bajomat. Ők - valóban, őszintén - csodálkoztak, hogy miért nem szóltam korábban. Azt mondták, hogy ők is csodálkoztak, hogy ez nekem miért jó, miért nem szóltam eddig?

Az igazi indok erre szerintem - így utólag visszagondolva - az volt, hogy otthon megtanították nekem, hogy “Ne szólj, kibírod…” Ott, Amerikában, megtanultam egy életre, hogy szólni kell a saját érdekedben!”

Anyukámat hallgatva nagyon érdekes volt számomra, milyen fontos egy ember életében, hogy milyen országban nő fel. A mai generáció szerencsésnek érezheti magát, hogy nem egy zárt országban él, és felnőttként van választási lehetősége, hol akar a világban élni.