Jeles pedagógusaink

Tanulságos életutak címmel jelent meg a Jeles pedagógusok Győr-Moson-Sopron megyében sorozat legújabb kötete, amelyben két líceumi tanárt is méltatnak.

Kozák Lajos, a Líceum egykori igazgatója és Bősze Balázs, a gimnázium néhai hittantanára szakmai életútját is részletezi a Jeles pedagógusok legújabb kötete, amit a Soproni Széchenyi István Városi Könyvtárban is bemutattak.

Kiss Jenő professzor, a Líceum legendás igazgatójának, Kozák Lajosnak egykori diákja méltatta a 2003-ban, 82 évesen elhunyt jeles pedagógust - a könyvben és a bemutatón egyaránt. (Bár utóbbin, bármennyire szeretett volna, személyesen nem lehetett jelen, így Horváth Csaba, a könyvtár igazgatója olvasta fel a visszaemlékezést.)

"Azt teszem, hogy saját tapasztalataim alapján emlékezem vissza Rá. Mégpedig azon tapasztalatok alapján, amelyeket négy év soproni gimnáziumi éveim során szereztem a tanárról a latin órákon és a nevelőtanárról a kollégiumban töltött évek során. Előre jelzem: Kozák tanár úr volt legnagyobb hatású gimnáziumi tanárom, akire hálás szívvel gondolok mindenkor. Tudván azt, hogy a tanár-diák kapcsolat természetes szubjektív befolyásoltsága az elmúlt évtizedek során tényszerű, objektív emlékezéssé szelídült. S tanári tevékenységéről talán azért is nyilatkozhatom bátrabban, mert az én aktív életem is tanári tevékenységben telt" - hangzott el a bevezetőben.

"Kozák tanár úr annak idején az egyetemen is a herbartiánus pedagógiai szemlélettel találkozott. Leegyszerűsítve azt mondanám, ennek fontos pillére volt a rend és a fegyelem megkövetelése és megtartatása. Igen, a mai szemmel nézve a poroszosan hangzó német Ordnung und Disziplin elvéről van szó. Különösen nevelőtanári működése során tapasztalhatta, hogy kisebb és nagyobb közösségek élete normális mederben akkor folyhat, ha a tagjai közötti természetes különbségek csak a közösen elfogadott együttélési elvek szerint érvényesülnek. 14-tól 18 éves korú fiúknak (30-an egy hálóteremben, 20-an egy tanulószobában, mely utóbbiban kötelező szilencium volt többnyire) meg kellett tanulniuk a közös rendet, a közösség fegyelmező erejét, egyszersmind pedig biztonságot nyújtó voltát. Nem mondanám, hogy természetellenes volt az, hogy a fiúkollégiumban bizony kilengésekre is sor került hébe-hóba. De nem ott, ahol Kozák tanár úr volt a nevelőtanár! Az ő neveltjei körében mondhatni katonás rend uralkodott. Pontosságból is példát mutatott a Tanár úr. A latin órákat pontosan kezdte, s pontosan be is fejezte. A becsengetés előtt már feltűnt többnyire a folyosón, s a kicsengetésre befejezte az órát. Úgy, hogy az órai anyagot maradéktalanul leadta, s hogy óráin nem voltak időhúzó üresjáratok. A felkészült, szakmáját magas szinten ismerő, lelkiismeretes tanár jellemző jegye volt ez is. Régi igazság, hogy a tanár eszközei között tudása és személyisége a legfontosabb. Kozák tanár úr esetében a kettő harmonikus egységben volt. Hatásának fontos okát ebben láthatjuk. Jól ismerte a latin mondást (verba docent – exempla trahunt, azaz a szavak tanítanak, a példa vonz). S ő példa volt. Nevelőtanár volt a szó igazi értelmében. Mintha arra született volna. Visszagondolva eszembe-eszembe jut, hogy reggel ő ébresztett bennünket, este ő kapcsolta le a villanyt a hálószobában. A betegszobában ő volt az első „orvosunk”: lázat mért mindig, s ha lázasak voltunk, adott lázcsillapítót. Nem emlékszem arra, hogy igazi orvos járt volna a betegszobában (igaz, kivételesen kerültünk csak oda). A Fáklya diákcsapatot (a focicsapatról van szó) ő edzette és készítette fel a meccsekre. Ő gondoskodott az elsősegélynyújtásra alkalmas, megfelelő tartozékokkal ellátott dobozról. Néhány tanárkollégájával ellentétben a diákokkal való bratyizás számára szóba sem jöhetett. Az osztályozásban szigorú, következetes és igazságos volt. A tanári mesterség szuverenitásának ösztönszerű kifejezése volt, amikor egy diákjának, akit puskázáson ért, ingerülten azt mondta: tőlem elmehettek Kádárhoz is, ha valami nem tetszik.

Saját magáról, diákéveiről, az egyetemről, s hadifogsága idejéről soha nem beszélt. Ha tudtunk volna ezekről bármit is, csak nőtt volna a szemünkben. A latin iránti vonzalmát bizonyítja az, hogy első latin tanára általános iskolás korában egy lelkész volt. Ifjúkori évei viszontagságai ellenére kitűnően tanult. Érzékelte a nagy társadalmi különbségeket, innen ered segítőkészsége. Saját élettapasztalatából pontosan tudta, mit jelent hátrányos helyzetűnek lenni előnyös helyzetű társak között. Tanárként is bőven volt alkalma megismerni mindkét csoportba tartozó diákokat a latin órákon, főként azonban a kollégiumban. Ő egyetemistaként is a tehetségesek közé tartozott. A maga szorgalmának és példás akaraterejének köszönhetően lett legendás tanárrá. Élete igazolta választott latin aranymondásának a hitelességét (magyarul: akinek célja van, vezeti, akinek nincs, azt vonszolja a sors).

Tévedés volna azt hinni, hogy természete szerint mogorva volt, aki nem ismerte a tréfát, a viccet. Jól ismertük visszafogott mosolyát. Arra nem emlékszem, hogy hangosan nevetett volna. A kacarászás eleve szóba sem jöhetett nála. Harmadik osztályos koromban egyetemi kresztomátiákat adott, hogy ismerkedjem meg velük. Új világ tárult föl előttem! Akkori természetes és korlátlan ifjúi tudásvágyunkat ébresztette és erősítette azzal is, hogy a latin órákon latinul tett föl kérdéseket (mintha élőnyelvi óra lett volna a latin óra!), s örömmel nyugtázta, ha jól válaszoltunk. Érdeklődött, hogy mit szoktunk olvasni. Ha a latinnal vagy a római élettel kapcsolatos könyvet, írást említettünk, láthatólag örvendett neki.


Még csak említést sem tett soha, mégis úgy vélem, az ő közbenjárásának köszönhetem, hogy jelentkezhettem egyetemre. Történt ugyanis, hogy mi, ebédelni szándékozó berzsenyista maturandusok bebocsátásra vártunk a kollégium menzájának ajtaja előtt. Váratlanul ért bennünket, hogy (az itt néven nem nevezendő) ügyeletes nevelőtanár a szokásos rendet felrúgva (ti. mindig a negyedikesek mehettek be először, s a végén következtek az elsősök) váratott bennünket, s csak a legvégén engedélyezte, hogy mi is mehetünk enni. Mi az emeleti lépcsőre ülve várakoztunk, s a hívó szavára – tiltakozásunk jeleként – bizony szándékosan lassan, komótosan álltunk fel. A nevelőtanár láthatólag begurult, s kiabálva közölte, hogy tudja, én szerveztem meg ezt a „sztrájkot”, ezért pedig el fogja érni, hogy ne jelentkezhessem egyetlen egyetemre sem. Hogy ebből a fenyegetésből nem lett semmi, az érzésem szerint Kozák tanár úrnak köszönhető. Nem mertem megkérdezni tőle, így volt-e. De a berzsenyistákért felelős nevelőtanárként csak az ő határozott fellépése késztethette jobb belátásra nevelőtanár-társát.

Amikor először találkoztam a Tanár úrral, nem tudtam, hogy vele találkoztam. 1957 szeptember elsején vonultunk be a fiúkollégiumba mi, újdonsült kollégisták. A nagy hálószoba előtt a szekrényválasztást követően tőle kaptuk meg a megfelelő kulcsot. Másnap derült ki, hogy ki volt a kulcsos ember… Egy alkalommal, amikor ő már nem volt igazgató, ott voltam a maturandusok Deák kúti búcsúztatásán. A tömegben megpillantottam a Tanár urat. Persze odamentem hozzá. Azonnal megismert, nevemen szólított, szelíd mosolyával nyugtázta volt tanítványa jelentkezését. Nagyon örültem, hogy ő is örült… Utoljára 2001-ben találkoztunk az érettségi találkozónkon. Akkor nem tudtuk, hogy ez az utolsó találkozás.

Halálának híre egyik osztálytársamnak köszönhetően jutott el hozzám. Megrendítő pillanat volt" - emlékezett érezhető szeretettel és tisztelettel egykori tanárára Kiss Jenő.

Kozák Lajos - akinek tavaly, születésének századik évfordulója tiszteletére, a Líceum kiállítást is rendezett a díszterem tárlóiban -, 1921. június 6-án látta meg a napvilágot Bán Lajos néven a Vas megyei Gércén, ahol várandós édesanyja éppen rokonoknál volt. A család Dunaföldváron élt, de a szülők elváltak, édesanyja újra férjhez ment, mégpedig Kozák Bélához, aki saját nevére vette felesége három fiát. A dunaföldvári iskolákban a kis Lajos esze és szorgalma hamar megnyilvánult, a latint pédául önszántából kezdte el tanulni. Amikor a család a fővárosba költözött, Kozák Lajos a nagyhírű Lónyai Utcai Református Főgimnázium diákja lett. Jeles tanuló volt, pedig nem volt könnyű az élete. Szoba-konyhás külvárosi lakásukban hatan éltek, mégis, villamospénzét mindig egy koldusnak adta, a korrepetálásokért kapott vajas kenyeret pedig kistestvérének adta... 1941-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán latin és történelem szakon. Tanár akart lenni... De már egyetemistaként frontmunkára hívták, 1944-ben pedig be is kellett vonulnia katonának. Németországban esett amerikai hadifogságba 1945 áprilisában, innen került egy franciaországi hadifogolytáborba. Megerőltető, kemény fizikia munkákat is végeznie kellett, ami felerősítette szemének már korábban elkezdődött gyengülését. Csak 1946 májusában tért haza a fogságból, befejezte az egyetemet, s Pannonhalmára került tanítani. Itt ismerte meg feleségét, akivel Sopronba költöztek. Óraadó lett a Berzsenyi- és a Széchenyi-gimnáziumban, nevelőtanár a kollégiumban. Megkezdődött egy legendás tanári pálya. Lánya, aki testvérével együtt szintén a pedagóguspályát választotta, így vallott édesapájáról a kötetben:

- Családapaként otthon is ugyanolyan következetes és talán szigorú is volt, mint a második családjának tekintett kollégista diákokkal szemben. Ez a szigor azonban nem jelentett "vasfegyelmet", inkább azt, hogy legyünk következetesek, vállaljuk tetteinkért a felelősséget, legyünk őszinték, bízzunk egymásban. Hogy a családban nincsenek titkok, a problémákat akkor tudjuk megoldani, ha megbeszéljük őket...


Kozák Lajos 1967-től másfél évtizeden át igazgatóként szolgálta a gimnáziumot, ugyanazzal a következetességgel és egyenessséggel. 1981-ben ment nyugdíjba, de óraadóként még visszajárt dolgozni. Pedagógusként és emberként is elismerték helyi és országos díjakkal is. 2001-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. 2003-ban hunyt el, utolsó útjára többszáz egykori diákja is elkísérte.

Bősze Balázs a Líceumban, mint hittantanár dolgozott. A könyvbemutatón fia, ifj. Bősze Balázs elevenítette fel a költő, a kultúraszervező, az apa alakját. Ő írt róla a kötetben is, ebből az összeállításból idézünk:

"Bősze Balázs (Sopron, 1946. december 31. – Sopron, 2015. február 13.) Sopron Kultúrájáért-díjas költő, író, hittanár, kultúraszervező. A soproni Kulturális Egyesületek és Baráti Körök Szövetségének elnöke, a Soproni Füzetek szerkesztőbizottságának tagja és felelős kiadója, a Soproni Szemle kuratóriumi tagja.


(Fotó: Horváth Endre)

Polgári, jó katolikus családba született. Nagyszülei, rokonai is hitüket gyakorló katolikusok voltak. Általános iskolai tanulmányait a soproni Hunyadi János Általános Iskolában végezte. Harmadik osztályos koráig iskolai hittanórára, majd utána magánhittanórára járt. A soproni zeneiskolába Mühl Aladárnál felvételizett, majd nála tanult szolfézst, zongoratanára Bellan Lászlóné, született Stampf Ilona volt. A gimnázium első két évét a soproni Állami Széchenyi István Általános Gimnáziumban végezte, majd az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban tanult. Itt érettségizett 1965-ben. Az ELTE magyar–könyvtár szakára felvételizett, de nem vették fel, mert egyházi iskolában végzett. Több felsőfokú intézménybe tett sikertelen felvételi után gyermekfelügyelőként dolgozott egy gyógypedagógiai intézetben, majd különböző városokban helyettesítő telepvezető volt az ÁFOR-nál. Később Sopronban egy ipari szövetkezetben dolgozott raktárosként.

Kétéves munkavédelmi iskolát végzett Szombathelyen, ahol 1990-ben szaktechnikusi képesítést szerzett. 1990-ben beiratkozott a győri Hittudományi Főiskola kihelyezett soproni hitoktatói tagozatára, amelyet 1994-ben sikeresen elvégzett. 1992-től Sopronbánfalván, később a soproni Fenyő Téri Általános Iskola és a Lackner Kristóf Általános Iskola, majd a diploma megszerzése után a Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) hittanára lett.

A katedra mellett a vallási közéletben is részt vett, rendszeresen publikált az Új Ember magyar katolikus hetilapban, valamint a Hitvallásban, Győr Egyházmegye lapjában. Emellett közel tíz évig szervezte a soproni Panoráma Rádióban, majd Corvinus Rádióban a vasárnapi ökomenikus vallási műsor előadóit, valamint időről-időre maga is jelentkezett egy-egy jegyzettel a műsorban. 1966-tól folyamatosan jelentek meg művei – versei, prózái és publicisztikai írásai – helyi, megyei és országos napilapokban, folyóiratokban. Verseivel szerepelt több kötetben, 1990-től írásaival folyamatosan megjelent a VÁRhely, a Duna-part, a JEL, az Agria, a VÁR, az Új Ember, a Bécsi Napló valamint az Aranypor című folyóiratok hasábjain. Három önálló verseskötete is megjelent.

1983-ban derült ki cukorbetegsége, 1984-ben kapta első szívinfarktusát. A 2010-es években egyre rosszabbodott állapota, többször került kórházba különböző problémákkal. Hosszú betegeskedés után életének 69. évében, a betegek szentségével megerősítve 2015. február 13-án hazatért Mennyei Atyjához".

(Fotó: Pluzsik Tamás)