Licista diákok Szombathelyen a Weöres Sándor Színházban

Az alábbiakban Juhász Berta 12/B-s diákunknak a darabhoz kapcsolódó írását adjuk közre. A borítókép forrása: www.wssz.hu (fotó: Mészáros Zsolt)

A fösvény – gondolataim a vonaton

Molière drámájának elolvasása után jogosan ítélheti el az öntelt olvasó a műben szereplő valósághű karaktereket, a színpadon pedig egyenesen tálcán szolgáltatják a kacagnivaló jellemhibákat. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon lehetséges-e a nézőkre, olvasókra olyan mértékben hatni, hogy azok észrevegyék saját magukban a kívülről szemlélt szereplők hiányosságait. Olvasás közben a feladat nagy része a sorok közt szaladóra marad, ám egy színpadi előadás (mint a szombathelyi) számos megoldással hozzájárulhat a megértéshez, elfogadáshoz.
Az előadás elején a zűrzavar, az eszeveszett váltakozás után lassan bontakozik csak ki a díszlet valódi szerepe (de lehet, hogy csak nekem kellet hozzá fél óra): mindenki be van zárva a széfbe. A kóddal védett ajtók, a sziréna, a rekeszek és ajtók csukódása egyszerre fejezik ki azt a megszállott ragaszkodást, ami Harpagont szeretett vagyonához, ládikájához fűzi. (Majdnem) mindenki benn rekedt, ám vannak, akik időnként kiszabadulnak – például a darab vége felé Cleante, amikor az apjával (Jakab közvetítésével) „beszél”. Érdekes módon pont ekkor nyilatkozik először őszintén az érzéseiről, éppen akkor, mikor nem tartózkodik a ládikában. Marianna kívül, a díszlet „tetején” volt egészen addig, míg egyszer csak ő is belecsöppent az események legjavába – onnantól kezdve őt is korlátozta a védelmezőnek szánt, nyomasztóra és fojtogatóra sikeredett doboz. A doboz, ami hogyha zárva lenne, mi nem látnánk a történéseket. Így viszont félig nyitott állapotából adódik, hogy a legközelebbi fal, ami a láda oldala lehet a nézőtér hátfala. Tehát minden néző a széfben tartózkodott az előadás erejéig – ennek megértése után már cseppet sem volt meglepő, hogy a színészek a sorok közt is játszottak. A dobozt ugyanis még így sem hagyták el egy pillanatra sem.
A széf fogalmából rögtön következik egy másik gondolat is: benne bizonyosan értékes dolog rejlik. Legalábbis valakinek értékes dolog. Mindenki valakinek értékes, így a szereplők – még a legkevésbé szerethetők is, és igen, az összes néző is – valakinek nagyon fontosak, nélkülözhetetlenek.
Sohasem derül ki, hogy mi van a ládában: mi lenne, ha semmi sem lenne benne? Mi a helyzet akkor, ha Harpagon végig azért volt fösvény, mert nem volt semmije, de még így is jobbnak vélte, hogy az emberek inkább azt gondolják róla, hogy zsugori, mint hogy szegény?
Vagy az egész darab arra világított rá, hogy az igazán értékes dolgok a szemnek láthatatlanok, vagy láthatók, csak épp mi nem vesszük észre? És vajon a sok fiatal néző közül hányan értezték úgy, hogy ők is a dobozban vannak, vagy voltak egészen eddig?