Öregdiákok találkozása: van, ami nem változik

Dr. Friedrich András, az 1959-ben érettségizett öregdiák vehette át idén Krisch András elnöktől és Mastalír Márta titkártól a Líceumi Diákszövetség emlékérmét, miután a közgyűlés résztvevői meghallgatták az elnöki, a titkári és a pénzügyi beszámolót, valamint az iskola jelenéről szóló összefoglalót. Friedrich Andrást mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a líceumi ballagásokról, ahol hosszú éveken át gondoskodott zenésztársaival az ünnep muzsikájáról. A Juventus Koncert Fúvószenekar alapító karnagyáról azt már kevesebben tudják, hogy közgazdasági diplomájával többek között a Soproni Sörgyárban és az egyetemen is dolgozott pénzügyi vezetőként, s tapasztalataival, tudásával ma is több civil szervezetben vállal feladatokat. A Líceumhoz mindig hű és ragaszkodó egykori diák most egy szép emlékplakettel lett gazdagabb.

A közgyűlés kötelező feladatait követően Kiss Dávid alelnök beszélgetett dr. Nagy Jánossal, akit egykori osztálytársa, Ligeti (Lichtl) Gyula is elkísért. 1948-ban érettségiztek, s bár azóta sok víz lefolyt az Ikván, az emlékek felidézése közben kiderült, vannak a diákévekben állandóságok.

Dr. Nagy János Nagycenken született, édesapja ott volt körorvos, majd Sárváron élt a család. Tíz évesen került a Líceumba és a Hunyadi utcai kollégiumba. Elmesélte például, hogy 1944 őszén elkezdődött ugyan a tanév, de aztán hamarosan hazaküldték a kollégistákat a háborús veszélyek miatt. Milyen jól tették! A kollégium bombatalálatot kapott, helyén ma a Hunyadi-iskola áll.

Azt az évet magántanulóként zárta le Nagy János is, de a háború után visszatért a Líceumba. Egy éven át dr. Király Jenőéknél, Sopron híres orvosánál lakott, majd albérlő volt a Fabricius házban, utolsó évesként pedig Schnébergeréknél bérelt szobát. Közel volt a színház, s néhány osztálytársával rendszeresen statisztáltak. Tábori Nóra volt akkor például fiatal színésznő a soproni társulatnál. Megesett, hogy bezárták a kaput, mire hazaért, de feltalálta magát. Apró kavicsokkal dobálta ablakuk üvegét, mire lakótársa felébredt és kinyitotta az ablakszárnyakat. A színházi ügyelővel pedig létrát hozatott, így kényelmesen, a házmester felébresztése nélkül is hazaért.

A kollégisták csak hétvégén kaptak kimenőt, haza pedig jellemzően csak a szünetekre utaztak - derült ki a visszaemlékezésből. Közösen, fegyelmezetten jöttek-mentek a diákotthon és az iskola között naponta háromszor is. A reggeli-ebéd-vacsora ugyanis az iskolában volt, a diákok tápintézetnek nevezték a konyhát és az étkezőt. Arra is jól emlékezett, hogy a hosszú asztalra minden év március 15. napján egy végzős felugrott, és jó hangosan elszavalta a Nemzeti dalt.

A nagyobban, akik már nem a kollégiumban laktak, szabadabban éltek; moziba, uszodába jártak, néha egy-egy krigli sör is lecsúszott az Új utcai vendéglőben. János bácsi felemlegette azt a kirándulást is, amit az iskola szervezett: a Mithras-szentélyt nézték meg Fertőrákoson.

Tanáraira is szeretettel emlékezett, ahogy fogalmazott; mindenki az épülésüket akarta. Persze ők is aggattak gúnyneveket a pedagógusokra, a tornatanárukat például sípszájúnak nevezték a háta mögött, mert mindig a szája sarkában volt a sípja. Az első négy évben nem láttak labdát, a felső négyben viszont mindig fociztak. János bácsinak nem a matek volt a kedvenc tárgya, ez is kiderült, de jeles érettségit tett, és azonnal felvették az orvosi egyetemre. Családjában ő a negyedik János és a negyedik orvos.

A jó hangulatú beszélgetés a csoportkép elkészülése után már kötetlenebbül folytatódott, sütemény és üdítő mellett, a fehér asztalnál. Itt derült ki igazán, hogy hiába a korkülönbség, a világ változása, ha két vagy több licista találkozik, mindig van miről beszélgetniük.