Örömöt okoz az írás - mondja a licista, aki megnyerte az Így írok én! pályázatot

- Szeretek írni, sok mindent kiírok magamból, bár, megfigyeltem, hogy inkább a negatív érzelmeket és a problémákat fogalmazom meg, ez jobban megy nekem... - mondja a témához illő kellő komolysággal Schiberna András (6.A). Nem most kezdte az írást, és a szavalást sem, így magyartanárának, Supka-Kovácsné Holzhofer Tündének sem kellett sokat unszolnia.

- A tanárnő szólt a líceumi szavalóversenyről és én rögtön jelentkeztem. Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet című költeményét, és Lackfi János Trendek című versét választottam. Megosztva, ketten lettünk első helyezettek - árulta el a hatodikos licista.

De Schiberna Andrásnak nem ez volt az elmúlt hetek egyetlen sikere. Ő nyerte a Pro Kultúra Sopron Nonprofit Kft. „Így írok én” című irodalmi pályázatát is.

- Tavaly is én nyertem - jegyzi meg Andris, aki korábban olvasott a szovjet űrverseny egyik tragikus sorsú kutyájáról, Laikáról.

- Felháborított, milyen sorsot szántak az emberek ennek a szerencsétlen kutyának, így ő lett írásom főszereplője. A magam módján emléket állítottam neki azzal, hogy az ő szemszögéből meséltem el űrutazásának történetét - mondta el Schiberna András, akinek nyertes pályázatát is olvashatjuk:

Én és a gazdám

 - Szia, Laika vagyok, és mindig nagyon vágytam egy gazdira. Sajnos bele kellett törődnöm abba a kínzó gondolatba, hogy ez nekem nem adatik meg. A barátaim azt mesélték, hogy a gazdi a világ legjobb dolga. Néhányan azt mondták, egyszer nekik is volt gazdájuk, de aztán valami nagyon fontos dolguk akadt. Annyira fontos, hogy csak úgy itt hagyták őket, a moszkvai tél kellős közepén.

Akkoriban eléggé uncsik voltak a napok. Éppen a két közeledő alakot bámultam, el sem tudod képzelni, hogy mennyire örültem, az agyam csak ezen járt: "Lehet, hogy találok egy gazdit? Várj, ezek most felém jönnek! És... FELEMELNEK! Ez lehet az az érzés, amiről a pajtásaim beszéltek. Valami eufória a neve. Ez életem legjobb napja!" Már nem is fáztam. Beraktak egy olyan pöfögő, hangos izébe, ami most hirtelen megindult! Valami kísérletről beszéltek, meg hogy én pont jó vagyok. Kiszálltunk, és én mentem utánuk, mert ők a gazdáim. Aztán beraktak egy csempézett, szűk helyre, de engem nem érdekelt, még az se, hogy most eleredt rám az eső. Aztán megdörzsöltek valami fehér kendővel. Elém raktak valamit, ami ételnek nézett ki, és már nagyon fáradt voltam, de azért megettem. Majd a gazdik kimentek, és én elaludtam.

Miután másnap felébredtem, felfedező-expedíciót indítottam új otthonom megismerésére. Amikor még csupán a folyosót térképeztem fel, a gazdám felkapott, és egy ilyen fémgömbbe helyezett, és utána életem második legrosszabb kalandjába keveredtem. Olyan sebességgel kezdtem el pörögni, hogy a hányinger kerülgetett. Szédültem, és rosszul voltam, de amikor kiszedtek, folytathattam a túrámat, bár botladozva. Pár perc mászkálás után találtam egy résnyire nyitott ajtót, amin hangok hallatszódtak ki. Odamentem.

- Hét napot úgyis kibír!

- Ja. Tényleg, mennyi ételt is raktatok be?

- Csak egy keveset. Majd elfogy az oxigénje, és megdöglik. Úgy se érdemli meg ez a korcs.

- Nem kéne esetleg visszatérő kabint berakni?

- Mit képzel maga! Őrök, vigyék ezt az embert a gulágba!

- De elvtá..!

Nem értettem sokat, de biztos valami izgis dolog lehet, mert a gazdám nagyon szeret engem. Aztán nyugovóra tértem.

Reggel a szokásos módon felébredtem, megráztam magamat, és elindultam, de nem sokáig jutottam, mert a gazdim felkapott, kivitt az épületből, és berakott a pöfögő izébe. Elindultunk. Tíz perc múlva megálltunk egy épület előtt, amit a gazdám "otthonnak" nevez. Kinyitotta az ajtót. Melegség, és két nagyon kedves gyerek fogadott. Dobáltak nekem labdát, simogattak, ölelgettek. Én meg nyalogattam őket. Aztán feltűnt egy nő, és csillogott a szeme.

- Ó, Istenem! Szegényem.

- Hidd el, így lesz a legjobb. Legalább megverjük az amcsikat.

Volt valami a gazdám hangjában, ami eddig nem.

- Kit érdekelnek most az amcsik! Ez az ártatlan kutya szenvedni fog!

Aztán mindketten elkezdtek hüppögni, és megölelték egymást.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki ráz. A gazdám volt az.

- Ébredj, Laika! Egy óra múlva mész az űrbe!

Megfogtak, és megint betettek egy fémburokba, de nem sírtam, mert már legalább kiláttam a fémgömbből. Aztán egy csapat ember, meg egy nagy fém izé engem nézett, és tapsoltak! Nagyon örültem, hogy szeretnek engem, de aztán betettek egy magas toronyba, és akkor vettem észre, hogy már nincs taps, csak én, meg csomó villogó, csipogó dolog. De aztán meghallottam valamit:

- Maga bolond, nem tudja, hogy késik a kilövés?

- Bocsánat elvtárs.

De akkor elaludtam. Felébredtem. Se gazdi, se taps, se fém izé. Se előre, se hátra, semerre. Unatkoztam. Megint álomba merültem. Felébredtem. Csak mint tegnap, szintén semmi nem történt. Unalmasnak bizonyult ez a "Mészazűrbe". Újra ugyanez a forgatókönyv, egy kis csavarral. Hirtelen arra ébredtem, hogy iszonyú dübörgéssel megindultam! Már nem láttam az ablakon az otthonomat. Forgott a gyomrom. Valami reccsenés. És rájöttem, hogy megyek fel! Idézem magam: "Ez tegnap nem volt! Gazdi! Hol vagy? Gyere, itt vagyok! Itt fönt! Nagyon gyorsan emelkedek fel, egyre gyorsabban. Eszem egy kicsit ebből a zselés trutymóból." A végén már nem is láttam a gazdámat, meg az épületet csak a felhőket. Felülről. Tiszta őrület volt az egész. Ismét utolsó gondolataim következnek: "Gazdi, hallasz? Kezd melegem lenni. Nem tudok mozogni. Vajon a gazdám szeret? Biztos, te lüke, hogyne szeretne! Már semmit nem látok, csak sötétséget, meg egy kék és zöld színű golyót. Kezdek bepánikolni. Már nagyon forró idebent. Kezdek beleőrülni a csipogásba. Inni akarok, de nem tudok. Nincs mit. Már olyan forróság van, hogy örülök, hogy nincs velem a gazdám, mert megsült volna. Gazdi, segíts! Gazdi, szerintem te nem hallasz! Na, sebaj, kiabálok hangosabban! Kezdek lenyugodni. Én arra születtem, hogy ne a gazdámat tegyék be egy fémburokba. És én nagyon büszke vagyok erre a feladatra. Megmentettem a gazdámat. Szédültem egy kicsit. Eszembe jut a két kedves gyerek, a hüppögő nő, és az ember könnyes szeme, amikor betett a fémburkomba. Amúgy gazdi, hogy vagy? Én rosszul. Már eléggé megmentettelek? Idejössz értem? Már nem is csipog olyan gyorsan a rám kötött tudom is én. Gazdi... Gazdi, segíts!"