Rendhagyó irodalomóra öregdiák költővel

A kortárs költészet megismertetése is célja volt a csütörtökön a díszteremben tartott rendkívüli magyarórának. A büszkeség is szerepet kapott, hiszen a tizenegyedik évfolyamos magyar faktosok, a tizenkettedikes diákok és az érdeklődők egy öregdiákot, Kiss Dávid költőt láthatták a színpadon. A magyar költészet napját is ünnepelni lehetett a versekkel, amikért a Makói Medáliák-díjat is elnyerte alkotójuk.

Kiss Dávid 2007-ben érettségizett a Líceumban, s mint kiderült, már akkor írt verseket, mégha ezt kevesen tudták is róla. Pedig valószínűleg mindenki ismerte a gimnáziumban, hiszen három éven át volt elnöke a Diákönkormányzatnak és a Líceumi Magyar Társaságban is alelnökként tevékenykedett. Érettségi után politológiát tanult a Corvinus Egyetemen, jelenleg az Oktatási Hivatal Elnöki Kabinetjének főosztályvezetője. Tavaly jelent meg Medvék bolygója című verseskötete, amiből több is elhangzott a rendhagyó irodalomórán.

A személyes hangvételű szabadversek átgondolt tematika szerint, ciklusokba rendezve szerepelnek a kötetben. A beszélgetésből egyértelműen kiderült, hogy Kiss Dávid erős gyökerekkel kapaszkodik Sopronba, a családjába, gyerekkori élményeibe és egykori iskolájába is. Sokat kapott - ezt is éreztette -; hitet, tartást, lényeglátást. És humort, mert az is kell ebbe a világba (s a versbe)! Van, amikor az irónia segíti át a költőt, gondolkodót az ellentmondásokon...

Aki nem tudott ott lenni a rendhagyó hetedik órán, azt két verssel kárpótoljuk a kötetből. Igaz, mi a költőtől is hallhattuk, s úgy volt igazi élmény.

Tusnád

Felriadsz, vécére mész,

arcot mosol – rosszat álmodtál,

jól esne egy pohár víz,

a konyhában szembe találod

magad közülük eggyel,

éppen a hűtőt rámolja ki,

hívod a rendőrséget,

benne lesztek az esti hírekben,

csodájára járnak a szomszédok,

a hatóságok tehetetlenek,

a fővárosban meg ebből is

morális kérdést kreálnak:

kilőhető-e csak úgy egy másik

két lábon ágaskodó lény? –

a politika persze hajthatatlan:

biztonságunknál nincsen fontosabb,

csak egy állat, ha kell, akár erővel is –

és te velük értesz egyet:

menjenek csak szépen vissza,

igazán felfoghatnák,

hogy ez már nem az a hely,

ahol egykor ők, háborítatlanul,

és hogy ki foglalt el kitől mit,

nem számít már,

most mi lakunk itt, évszázadok óta

viszonylagos békességben,

húzzák meg magukat,

ahogy eddig,

mert mi lesz akkor,

ha már nem elég a hűtő,

majd az ágyunkban henyélnek? –

rendben, a tudósok tényleg

megmondták előre, hogy

ekkora populációnak ekkora

a természetes élettere,

de annyi év telt el azóta,

tudomásul vehetnék végre

az emberek,

hogy ez itt egy és oszthatatlan

territórium: a miénk, és mi

nem közösködünk –

ez már a medvék bolygója.

A Mély úti Néró

Az utolsó szüret – azaz

az utolsó utáni (nem bírták ki:

leszedték már tegnap a javát,

csak mutatóba maradt

néhány fürt, a kedvemért).

Szabad volt végre bográcsozni –

erre a semmi kis munkára

megfőzni otthon már minek?

(A tikkadt pogácsából persze

akadt, és elő lett puhítva a hús is –

így azért mégis hamarabb...)

Dúvadként járta most a kertet,

mint medve, kinek az idő

eljárt cammogása felett.

Elméjét a rézgálic belepte rég –

arca acélkéken is ragyogott.

E jótékony homály tompította,

de egészen elnyomni nem tudta

fájdalmát: búcsúzni készült

nyúlánk földdarabjától, pedig

papíron már nem is volt az övé.

Körülültük a fenyőzöld

műanyag asztalt, nevettünk,

élveztük, hogy hűvös van, mégis

melegen süt az október végi fény.

Játszottak a kutyák. A gulyásba

gazdagon hullott a macskapöcse

paprika.

Észre sem vettük, hogy körbe-körbe jár

és halmot rak a lomból, ami csak

kezébe akadt. Alágyújtott csendben.

Mire eszméltünk, már lobogott,

elemésztett fát, füvet, műanyagot,

és mint tengeri hajnalon a köd

a sziklás partokat, beborította

a füst a tőkék közét és a fákat:

a cseresznyét legelébb, aztán

a meggyet és a pancikterbarackot.

Eltűnt a bungi is, vele negyven év.

És akkor a Nap,

(akár a kréta–tercier

kihalási esemény után,

mikor már elült a por,

és a pernye is leszállt,

hirdetvén az emlősök

eljövendő korát),

először csak egy ponton,

végül mint óriás szitán át,

keresztülszúrta ezt

a furcsa nebulát.

A fényfüggöny mögött

a pusztulást

piszkoskék palástban,

lángoló szemmel nézte

a Mély úti Néró.

Abbahagytuk az evést.

A kutyák befejezték a játékot.

Csend váltotta a csámcsogást.

Halk szuszogás a csaholást.

És minthogy ez az egész világ

végleg elhamvadt,

ezzel a tor végére ért a család.

Mi, férfiak, mint vert sereg,

körbeálltuk az üszkös halmot:

ezer sugárban csorgott

a büszkeség. A parázs kialudt.

Még hátramentem a telek végébe

a régi mezsgyekőhöz.

Közben már el is takarodott.