Szalagavatóján is tiszta hangja volt a 12.B-nek

A kiváló dramaturgiai érzékhez még Tölli Balázs igazgató is gratulált a 12.B közösségének. Műsoruk érzelmi hullámvasútra ültette meghívottjaikat: a nagy nevetések után meghatódottan keresgélni kellett a zsebkendőket, csakhogy utána újra jöhessen egy szívből jövő kacaj. Miközben mindenki azt érezhette; ebbe az osztályba szívesen lenne diák.

A líceumi hagyományoknak megfelelően tanárparódiával indított a 12.B, de a függöny felgördülése előtt is érdemes volt körülnézni a díszteremben. Pazarul terített asztalok, virágdekoráció, fényképek az együtt töltött időről, a tablófotók gyűjteménye, színes plakát a festékes tenyerekről. Mindenre gondoltak, még egy álomfogó is lógott a kilincsen... Talán ez is Matyinak szólt, aki a paródia harmadik jelenetében elalszik a kémiaórán és álmában emlékezett. Két műsorvezető konferált a jelenetek között, az első például egy ütős értekezlet volt a tanáriban, azután szépen sorra jött az irodalom, az ének, a történelem, a matematika, a testnevelés óra, majd az osztálykirándulás. A történetek egy-egy jellemző mozzanatot árultak el az osztály közös életéből: a tűzriasztó lerúgását a tornateremben, az esőben gyaloglós kirándulást, a tiszta énekhangot, a kérdést, hogy milyen lehet érteni a matekot. Látszólag tanáraikat parodizálták a 12.B-sek, valójában az osztályukról és a líceumi éveikről meséltek.

Fotókon is megmutatták a rájuk jellemző pillanatokat, és azt is láthatták vendégeik, milyen helyes kisgyerekekből váltak csaknem érett majdnem felnőttekké.

- Amikor először beléptek az iskola kapuján, még nem gondolhatták, milyen gyorsan elrepül a négy, öt, nyolc év, vagyis a Líceumban töltött idő - emlékeztette diákjait a műsor után Csóka Andrea osztályfőnök. Az első években dr. Gáspárdy Tiborné terelgette az osztályt az úton, de az élet átírta az eredeti forgatókönyvet.

- Láttam, ahogy a szemem előtt kicsiny gyermekből, kamaszokká lettetek, majd fiatal felnőttekké értetek. Eltűnt a félénkség, magabiztosakká váltatok. A tudásszomj kissé ugyan alábbhagyott, a kíváncsiság kicsit megkopott, de gyarapodtatok sok színes, közös élménnyel. A megtett út tele volt kihívásokkal, voltak benne hegyek, völgyek, csillogó tavakkal tarkított változatos vidékek. Játszottunk egymással és egymás ellen, pattogott a labda, hol az egyik, hol a másik térfélen. Néha eltévedtünk a sötét erdőben, kerestük a helyes kiutat és a közös nevezőt. De ami a legfontosabb, az nem változott az elmúlt évek alatt. Ez a hosszú utazás olyan közösséggé formált titeket, amely befogadó, és rendkívül összetartó. Biztos vagyok abban is, hogy életre szóló barátságok szövődtek közöttetek. Vigyázzatok rá! Azt kérem most tőletek, maradjatok meg ilyen értékes embereknek, ebben ne változzatok! Büszke vagyok rátok – nem csak azért, amit elértetek, hanem azért is, amilyenek vagytok - mondta többek között Csóka Andrea osztályfőnök, kérve tanítványait, gondoljanak hálával volt osztályfőnökükre, tanáraikra és szüleikre, akik mindvégig támogatták őket. Útravalóul Pál apostol szavait tette az egyelőre még képzeletbeli tarisznyákba: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb, a szeretet.”

- Hit a Jó Istenben, aki az élet legnehezebb pillanataiban is felemel. Hit önmagatokban – még akkor is, amikor mások kételkednek. Remény – akkor is, amikor nem látod a kiutat. És szeretet – egymás iránt, mert ennél nincsen fontosabb - zárta szalagavató beszédét Csóka Andrea.

Közben előkerült néhány zsebkendő a színpadon és előtte is. Így van ez, ha valami jónak az elmúlását kell ünnepelni. Az emlékek azonban értékesek, ráadásul közösek, tehát összekötnek - emlékeztetett Kiss Tamara, aki az osztály nevében mondott köszönetet tanáraiknak.

- Még tisztán emlékszem az első napunkra friss licistákkénk. Mindannyian meg voltunk riadva a változástól és még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Nem tudtuk, milyen reggel bemenni a kapun, köszönni Kati néninek, és rutinból megnézni a helyettesítést a tanári előtti parafatáblán (amit már Dróton is lehet). Nem tudtuk, milyen izgulni töri óra elején, minden pillanatban megkérdőjelezve, hogy vajon tényleg hallgatni kellett volna-e a yes or no wheelre vagy mégis jobb döntés lett volna passzolni. Nem tudtuk, milyen a decemberi reggeleken a közös teázás, az adventi gyertyagyújtás hangulata vagy éppen a Valentin napi üzenetküldés. Még nem tudtuk, mennyire fogunk kötődni ehhez az iskolához... - sorolta Kiss Tamara.

"Mintha fényévekre lennénk mind az ötödikes és mind a kilencedikes énjeinktől. Mindannyian rengeteget változtunk. Páran szakállt növesztettek, míg mások szinte dupla akkorák lettek, mint amekkorák tíz évesként voltak - persze egyiket se magamra értem. De egy dolog sose változott az évek során, az pedig ez az iskola. Igaz fel lett újítva, kicsit sárgább lett, mint korábban volt. Viszont a bennünket ide kötő emlékek soha nem fognak megfakulni" - ígérte a végzős, aki szerint fel sem lehet sorolni, mennyi mindent köszönhetnek tanáraiknak.

"Köszönjük a sok éven át tartó türelmüket és tanításaikat. Rengeteg mindent tettek hozzá azokhoz az emberekhez, akik jelenleg vagyunk, de még többet azokhoz, akik leszünk majd. Még senki se tudhatja pontosan, hogy kikké válunk, de reméljük, hogy boldogan tekintenek vissza a velünk eltöltött évekre. Köszönjük, hogy sok felejthetetlen emlékkel ajándékoztak meg minket és, hogy a Líceum közösségébe tartozhattunk ennyi éven át!" - zárta beszédét Kiss Tamara.

Tölli Balázs igazgató a szalagok feltűzése után szólt az osztályhoz. "Kellő bátorsággal kételkedjenek!" - adta útravalóul, emlékeztetve arra is, a szabadságot legjobban közösségben lehet megélni.