"Te meg én ugye szét soha nem szakadunk..."
A szerenádot nem tudta megzavarni a szitáló eső, hol könnyezve, hol nevetve szállt a búcsúének.
Vesszők helyett néha, pontot kell tenni. Ha hátrálnál inkább, csak előre menni. Kéne, mert vágyakból nem épült semmi. Nem kell csak bátorság, egy kis mákszemnyi - énekelte százhét ballagó péntek délután a Líceum udvarán a Kalandor című nótát. Persze szólt a Mi vagyunk a grund is: Te meg én ugye szét soha nem szakadunk... A négy végzős osztály sok más ismert és kevésbé ismert dalt énekelt a hagyományos szerenádon, ahol időnként esernyőnek kellett védeni az elektromos hangszereket, de ahol a hangulat most is sírva nevetős volt.
A négy osztály névsorral, fotóval és idézetekkel díszített pólója ezúttal barnában, kékben, lilában és rózsaszínben pompázott. Az ablakokból kényelmes volt nézni és hallgatni a búcsúzókat, de az járt jobban, aki egészen közelről figyelt. Az látta az egymásba kulcsolódó kezeket is, az összekacsintásokat, a kottát tartó kezek megremegését. Látta az 5.B-s Magyar Botondot, aki meghúzhatta az udvari csengő zsinórját. Ez volt a végzősök számára az utolsó kicsengetés. Dóka Botondot azonban mindenki inkább hallgatta, mint látta - ő volt az, aki a második emeleti ablakban trombitálva elfújta az Il Silenzio-t.
A búcsúdalokat Tölli Balázs igazgató köszönte meg az iskola nevében, hangsúlyozva, hogy a Líceum kapuja a ballagás és az érettségi után is nyitva lesz az elköszönők előtt.
Fotók a LIDISZ FB- oldalán!