Zsirai Miklós

Zsirai Miklós (Mihályi, 1892 – Budapest, 1955)

          
1892. október 10-én született Mihályiban. Középiskolai tanulmányait a soproni Líceumban végezte 1904 és 1912 között. 1908-ban lett a Magyar Társaság tagja. Fennmaradt pályamunkái sokoldalú érdeklődést mutatnak: irodalomelméleti, történelmi, természetrajzi, szépirodalmi művek és műfordítások szerepelnek munkái között. Több ízben nyert pályadíjat, kapott dicséretet kiváló munkájáért. A líceumi gyorsírókör jegyzője lett 1910-től, a Soproni Gyorsíró c. lap társszerkesztője. Kitűnő érettségije után 1912-től a budapesti Eötvös Kollégium tagja, egyetemi hallgató, magyar-görög-latin szakos. A kollégiumban Gombocz Zoltán, a soproni származású nyelvész - az egykori licista – hatására egyre inkább a magyar és a finnugor nyelvészet felé fordul érdeklődése. Szakdolgozatát szülőfalujának, Mihályinak a nyelvjárásáról készítette. Alapvizsgája után 1914 júniusában Finnországba utazott, finn nyelvtudásának tökéletesítése céljából. Az I. világháború kitörésekor jelentkezett katonának. A kiképzés után az orosz frontra került, s 1915. március 29-én orosz fogságba esett. Öt és fél évet töltött fogságban.   A hadifogságban találkozik nyelvrokonainkkal, s ez meghatározó jelentőségű lesz későbbi munkásságában; finnugor összehasonlító nyelvész lett. 1920. november 20-án térhetett haza. Újra beiratkozik az egyetemre, és 1921-ben bölcsészdoktori címet szerez. 1924-ben kinevezték az Eötvös Kollégium tanárává. 1932-ben tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki, ebben az évben lett az MTA levelező tagja. 1937-ben jelent meg legnagyobb munkája, a Finnugor rokonságunk. 1945-ben lett az MTA rendes tagja, 1949-ben Kossuth-díjat kapott. 1944-től 1952-ig a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke.
1955. szeptember 9-én, Budapesten hunyt el.
 

Zsirai Miklós nyelvész: Üdvözlő vallomás

 
Egyre tudatosabbá tisztuló hálával gondolok az ünneplő Magyar Társaságra, pedig az elválásunk óta lezajlott időszak egymásra rétegeződő eseményei jócskán háttérbe szorították, elhomályosították bennem az együvétartozás látható szálait. Szinte meg kell erőltetnem magamat, ha emlékezetbe akarom idézni az 1908-tól 1912-ig tartó bensőséges kapcsolat külső körülményeit, mozzanatait. Sajnálom, hogy sok mindenről nem tudok már számot adni. Sajnálom, bár voltaképpen tán jobb is, hogy lassan kifakultak az apró véletlenségekből fogant egyéni élmények s nem zavarják az emlékkép tartalmi lényegét.

Akkoriban nem is gyanítottam, ma azonban világosan látom, milyen egyéniségalakító hatása volt a Magyar Társaság szellemi légkörének. Egyikünk többet, másikunk kevesebbet, de mindegyikünk kapott valami értékes ösztönzést, nemes sugallatot, hasznos útravalót. Mindegyikünkben felébredt magyar voltunk öntudata, s mindegyikünknek meg kellett szívlelnie a társas együttélés, a közös munka fegyelmező tanulságait.

Ha tőlem kérdeznék, a Társaság jótéteményei közül minek köszönhetek legtöbbet, habozás nélkül ezzel felelnék: a Társaság ismertette, szerettette meg velem a könyvet és a tudományos munkát. Mai szemmel nézve, meglehetősen szegényesnek látom ugyan hajdani könyvtárunkat, de előttünk így is kincseket tárt fel, de ilyen elnyűtt állapotában is alkalmasnak bizonyult arra, hogy a detektívponyva fertőzetéből és a tankönyvbölcsesség cellájából a korlátlan ismeretek és győzelmes gondolatok verőfényes ígéretföldére szabadítson ki bennünket. A szűkösen világított olvasóteremben friss levegő csapott az arcunkba, fénycsóvák gyúltak fel, távlatok nyíltak meg szemünk előtt, amint önfeledten habzsoltuk az egészség, szépség és igazság igéit. Hány meg hány ezer fiatal lelket menthetett meg a könyvtár szentélye! – Az olvasmányok, tanulmányok nyomán jelentkező érdeklődést a Társaság felolvasó ülései és pályázatai érlelték tetté: egymással versenyre kelve ontottuk a „szépirodalmi remekeket”, meg a „tudományosabbnál tudományosabb értekezéseket”. Nem számít, mit értek ezek a zsengék, az a fontos, hogy dolgoztunk, hogy hittünk az önként vállalt munka becsületében, hogy megigézett bennünket a legmagasabb eszmények szolgálatának hevülete.”

Az intézmények időnként korszerű átalakításra szoktak szorulni. A Magyar Társaságot nem fenyegeti az időszerűtlenné vagy éppen fölöslegessé avulás veszélye: neki hivatása lesz mindaddig, míg szükség lesz magyar szívre, magyar észre. Arra pedig, hinnünk kell, örökké szükség lesz.
 
(Megjelent az Emlékfüzet a Magyar Társaság 150 éves évfordulója alkalmával 1790-1940 c. kiadványban.)