A virágzó első évszázad

Csaknem negyedszázados békés fejlődés után az újjáéledő ellenreformáció arra kényszerítette a tanácsot, hogy váljék meg az evangélikus vallású iskolamesterektől, akik csak az 1606-ban kötött bécsi békével térhettek vissza munkájukhoz. Ekkor új korszak is kezdődött a soproni evangélikusság életében: a mindenkori városi tanács ugyanis mint presbitérium állt az egyházközség élén, s annak rendelkezésére bocsátotta az iskola fenntartásához szükséges eszközöket. A latin iskola fejlesztésében, majd gimnáziumi rangra emelésében elsődleges szerepe volt dr. Lackner Kristóf polgármesternek (1571-1631), aki arra törekedett, hogy akár távoli vidékek kiváló tanárait is megnyerje a város iskolaügye számára (tegyük hozzá: nem is kevés sikerrel). Az 1610-es években csaknem évente írt iskoladrámákat, amelyeket a gimnázium diákjai adtak elő, többnyire a városháza termeiben. Mint felügyelő, sűrűn látogatta az iskolát, és Leges scholasticae (Iskolai törvények) címen rendtartást adott ki számára. Ennek is köszönhető, hogy a XVII. század első felében jelentősen megnövekedett az iskola hallgatóinak létszáma.

Nem sokkal Lackner halála után, 1636-ban a jezsuiták alapítottak gimnáziumot a városban, s az ezt követő két évtized e két oktatási intézmény rivalizálásának jegyében telt el. 1657-ben Wittnyédi Istvánnak, Zrínyi Miklós ügyvédjének javaslatára a város magyar gimnáziumot alapított a Hosszú soron, a mai iskolaépület helyén. Ennek első rektora Kövesdy Pál lett, aki tantervében kiemelten fontosnak tartotta a latin iskolával való együttműködést és a magyar nyelv tanulását: „mivel ennek a gimnáziumnak célja a magyar nyelvvel összehangzó latinság, ezért a német nyelv teljesen száműzessék”. Kövesdy nevét a halála után kiadott Elementa Linguae Hungaricae (A magyar nyelv elemei) című, csaknem két évszázadon át használt művével írta be a magyar irodalom történetébe. A XVII. század 60-as éveiben tehát két virágzó evangélikus gimnáziuma volt Sopronnak.